So­se es­nék a távpedofília bű­né­be: azok­ról a mo­zik­ról egy ham­vas bá­jú, de még­is­csak gye­rek­lány mo­so­lyog vis­­sza. Nem. Ná­lam a Kel­le­mes hús­vé­ti ün­ne­pe­ket! c. víg­já­ték­kal in­dult a sze­re­lem, a sze­xis, már meg­nyúlt lány­ci­cá­val, aki egy az egy­ben hi­he­tőn őr­jí­ti meg a ka­put ép­pen be­zárt Belmondo tí­pu­sát. Hos­­szú, el­hú­zó­dó kap­cso­lat a mi­enk, az­óta, majd’ húsz éve tart, nagy ti­tok­ban, per­sze. Még Sophie sem tud­ja. Ma megint rá ger­jed­nek a jegy­vá­sár­lók: fran­cia film­től iga­zán nem vár­ha­tó mó­don be­ha­ran­goz­va ér­ke­zett a Ma­ra­dok! c. ke­vély cí­mű ko­mé­dia. A ben­ne pil­la­na­tok alatt ki­szö­ge­ző­dő sze­rel­mi sík­idom má­sik ket­tő­je, a két pa­sas (ma már mu­száj ezt gyor­san le­ír­ni, a fe­ne tud­ja kü­lön­ben), szó­val a két fér­fi ke­vés szót ér­de­mel. Ám­de még­is, hogy fel­raj­zol­juk tár­gyun­kat, tes­sék.
Egyi­kük Sophie fér­je, me­nő épí­tő­ipa­ri multicég har­ma­dik em­be­re, az a faj­ta, aki­nek még so­kat kell utaz­nia, de már sem­mit se csi­nál, még­is tö­mén­te­lent ke­res. Unal­má­nak út­já­ba ste­war­des­sek és más de­li­ká­tok ke­rül­nek, utóbb már min­den­ki tud­ja, hogy aki ve­ze­tő­tár­sa­it a szín­fa­lak mö­gött fú­ro­gat­ja, az az ágy­ban is há­tul­ról ke­re­si a meg­ol­dást, hm. A fe­le­ség eköz­ben még in­kább ma­ni­kű­rö­zi ma­gát, en­nek tud­ha­tó be, hogy vi­et­ná­mi homokosfilmekre jár, mi­köz­ben mel­let­te ona­ni­zál egy ked­ves, iz­mos né­ző­tár­sa. Na, ek­kor lép oda a sem­mi­ből oda­te­rem­tett for­ga­tó­könyv­író, aki­nek még­se tet­szik ez a performansz, és meg­ve­rek­szik a mu­to­ga­tós hús­to­ron­­nyal. Szó szót kö­vet, Sophie ös­­sze­bú­to­roz­na a herénvert lágy­lé­lek­kel, apu­ka meg két híd és há­rom légikísérő közt nem ér­ti, mi is a baj.
Na, ed­dig mű­kö­dik a film, to­vább il­let­len­ség vol­na me­sél­ni is. De elő­re­jel­zem, hogy ek­kor ala­po­san el­rom­lik: in­dul a férj maradok-hadművelete, min­den áb­rá­zolt/sej­te­tett ér­zel­mi alap nél­kül, hi­bák be­lá­tá­sa hí­ján. Ak­kor gon­dol­jon in­tő sza­va­im­ra az Ol­va­só, ha a szép­ség és a nyál­gép ki­pil­ledt tes­te mel­lé a ré­szeg épí­tő­mes­ter bú­jik be, és két fér­fi­test – me­rő fél­re­ér­tés­ből, na­ná – egy­más­nak fe­szül. On­nan­tól rossz a film, se po­én, se hi­tel.
Se Sophie. Bál­vá­nyom (ad­dig te­het­sé­gé­hez mél­tón, jól játsz­va) egé­szen le­fogy­va, meg­rán­co­sod­va, in­nen­től üde griberlik he­lyett fá­radt Mariana-árkokkal ar­cán as­­szisz­tál az idét­len má­so­dik fél­idő­höz. A ma­gam ré­szé­ről akár­men­­nyi­re anak­ro­nisz­ti­kus, sőt az au­gusz­tus­nak is el­lent­mond, a hús­vé­ti ün­ne­pek kel­le­me­i­nél – és a ré­gi Sophie mel­lett ma­ra­dok. De ma­ra­dok!