Megtanultunk kicsik lenni
Magyar blama brüsszeli módra (2004. június) A sztori simán elmenne a www.szanalmas.hu beszédes elnevezéssel ellátott honlapra: ez ugyanis talán a legmegfelelőbb jelző annak érzékeltetésére, amilyen színvonalon a magyar színeket képviselték Brüsszelben a csatlakozás köré szervezett eseménysorozaton. Jómagam luxembourgi száműzetésemet töltöm, amely – amellett, hogy Európában itt van a legtöbb egy főre eső agyonfizetett bankár és egy utcára eső X5ös béemvé – arról híres, hogy finn falvakat megszégyenítő pezsgés jellemzi. Ez elegendő indok volt arra, hogy néhány baráttal felkerekedjünk május 1-jén azért, hogy tanúi legyünk a csatlakozásnak. Ezen belül is persze a magyar bemutatkozás érdekelt minket. Bár ne tettük volna. Otromba alak „fogad” bennünket, és érződik, hogy alig várja, hogy elhúzzunk | A kálvária abban a negyedben indul, ahol az uniós intézmények üvegpalotái sorakoznak. A nép hömpölyög, szeretné látni, kik ezek a szedett-vedettek, akiket ők most éppen befogadnak. A környező utcákon felállított pavilonok közé hatalmas szalmabálákat tettek, ami mintha azt lenne hivatott sugallni az elegáns Nyugatnak, hogy megjöttek a keleti parasztok. Próbáljuk elhessegetni az érzést: a magyar sátrat keressük. A lengyeleket nem lehet eltéveszteni: ők egy fél utcát lefoglaltak. A többiek sem maradnak el. Az egyik ász a litvánoké: banális ketyeréket sóznak rá a jó népre, de viszik mint a cukrot. Ma minden megy, ami újtagállamos. Ezt egyedül a magyar szervezők nem vették észre: vadászni kell, hogy észrevegyük a magyar pavilont, ami egy fél sátornyi helyen terpeszkedik. Minizászló minicímerrel, ennyi az imázs. Míg máshol nyüzsögnek a segítők, nálunk egy szem leányzó aszalódik a melegben. A fogékszer tuti, zászló vagy bármi magaddal vihető magyar már rég nincs. Nem gondoltuk, hogy ennyien jönnek – szól a magyarázat. Pörkölt majd a következő csatlakozáskor. Mivel az éhségtől már alig látunk, a közeli park felé vesszük az irányt. Bár a pavilonos tagló még a tarkónkban, optimistán indulunk a magyar sátor felé. A tömeg a parkban még nagyobb. Piknikhangulat a javából. Véletlenül elkapjuk a színpados sátorban egy magyar néptáncegyüttes bemutatóját. A siker kitörő, bár a botos-táncnál egy öregúr lazán megkérdezi: „Ezek írek, ugye?”. A végén egy spontán ria-ria-hungári-ázás mutatja, hogy a táncosok nincsenek egyedül. A magyarkajás sátornál nyüzsögnek az emberek. Nem csoda, pörköltillat terjeng a levegőben. A szakács büszkén őrzi a rotyogó üstöt. Azt az egy darabot, ami van. Igen, írd és mondd, egy darab közepes bográcsnyi pörkölt van. Az egész csatlakozásra. Pedig már azért élethalálharc folyik, hogy megkérdezhessük: mikor lesz kész? „Ötkor” – így a válasz fél 4 körül – „de gyertek fél ötre, mert az az adag, amit délre csináltam, tíz perc alatt eltűnt.” Ezt már nehezen bírom, és kiszakad belőlem: „De hát hol vannak a gulyáságyúk? Mért nem csináltatok többet?” A szakács, aki amúgy vidám fickó és látszik, hogy ő csak a főzésért felel, arról meg nem tehet, hogy így alakult, nevetve közli: „Na ja, majd ha megint csatlakozunk!” Ez se minket, se a pörköltért sóvárgó embertársainkat nem vigasztalja. Ötig marad a szendvics meg a fukaron mért középminőségű bor. Sajtkóstoló hivatott kitölteni a pörköltre való többórás várakozást, bár a fiatal hölgy kelletlenül jegyzi meg: „Túl hamar felzabálják, nézd, már megint elfogyott...” Pedig saját portékát hozott, méghozzá kitűnőt. Egy szerencsétlen, arra járó külföldinek az én részemből adok kóstolóra, aki azonnal kér egy kisebb rúddal. Ízlik neki és viszi. Ez hogy lehet?! A sátor imázsa amúgy csapnivaló: a háttérben egy legelésző ló a pusztán. Körbejárván a különböző standokon egy dolog látszott: mindenki készült, hatalmas energiát mozgósított, hogy felhívja hazájára a figyelmet. Többnyire remekül szervezett étel- és italmérés folyt, sok helyen multimédiás bemutatókkal fűszerezve. Nekünk két reménysugár maradt: az egyik a Grand Place, a brüsszeli főtér, ahol egyrészt az „idegenek” zenészei nagyszínpadon szórakoztattak, másrészt egy pavilon per ország volt beizzítva, hogy a zene és sör mellett kényelmesen lehessen tanulmányozni a szétszórt infós lapokat. A magyar pavilon itt is külön szám. Otromba alak „fogad” bennünket, és érződik: alig várja, hogy elhúzzunk. Zászló vagy egyéb már rég nincs, mit képzelünk. Ezek után nem meglepő, hogy a téren elsőként becsukja a boltot. Még néhány idióta külföldi szerezne pár prospektust, de mivel szinte rávágják az ujjukra a faborítást, zsákmány nélkül oldalognak tovább – a litvánokhoz. Az már csak hab a tortán, hogy ugyanez a pavilon ki sem nyitott másnap. Minek? Túl sokan jöttek volna. A színpadon főműsoridőben magyarokat nem láttunk. Egy lengyel csapat a fő attrakció – kellő sikerrel. Nekünk másnap kora délután csak a röhögőgörcs marad: tőlünk két reneszánsz lovag lép fel és dalolászni kezd – latinul. Gyér taps a nézőtérről. Ezt is elbuktuk. A végére maradt az úgymond magyar ház, amit – már fel sem tűnt – csak az előre megkapott cím alapján találtunk meg – magyar zászlót még véletlenül sem hagytak az ablakban. Itt csak a szlovákokét meg a szlovénokét ismerik, de már kívülről. Elértük, hogy a kettős keresztről is a szlovák címer jut a nyugatiak eszébe... Első, szombat esti próbálkozásunkat a magyar házban megmosolyogják. Kilencre érünk oda, ahol is közli egy nő, hogy nyolcig voltak, de hatra már rég elfogyott minden, menjünk holnap déltől. Amikor én megpendítem, hogy talán többet is főzhettek volna, nekem ugrik: „Mér, te mennyit főztél volna, nagyokos? Nem gondoltuk, hogy ennyien jönnek, na!” Naaa, hát én sem. A repeta ugyanitt másnap kettő körül ér utol minket. Kettő órája zajlik a fogadás, de az egyik segítő srác máris arról panaszkodik, hogy ki vannak fogyva. Amikor barátom – magyar lévén protekcióra hivatkozva – a kétkarikás gyulai katona mellé egy egész minipogit is próbál kunyerálni, a srác kissé kényszeredetten mondja: „Oké, főnök, de csak neked, csak most.” Középen ízléses a dekoráció: füstöltáru költemények, sajtok és Unicum. Egyikünk az uncsis üveget felemelve félve kérdezi meg: „Elnézést, ezt meg lehet venni?” „Nem, azt vissza lehet tenni” – hangzik a vendégszerető válasz. Még hörpintünk egy kis tokajit, ami magáért beszél, de inkább az állomás felé vesszük az irányt. Csak az érzés ne kínozna: Brüsszelben máris megtanultunk kicsik lenni.
|