Jómagam lu­xem­bour­gi szám­űze­té­se­met töl­töm, amely – amel­lett, hogy Eu­ró­pá­ban itt van a leg­több egy fő­re eső agyon­fi­ze­tett ban­kár és egy ut­cá­ra eső X5ös béemvé – ar­ról hí­res, hogy finn fal­va­kat meg­szé­gye­ní­tő pezs­gés jel­lem­zi. Ez ele­gen­dő in­dok volt ar­ra, hogy né­hány ba­rát­tal fel­ke­re­ked­jünk má­jus 1-jén azért, hogy tanúi le­gyünk a csat­la­ko­zás­nak. Ezen be­lül is per­sze a ma­gyar be­mu­tat­ko­zás ér­de­kelt min­ket. Bár ne tet­tük vol­na.

Ot­rom­ba alak „fo­gad” ben­nün­ket, és ér­ződik, hogy alig vár­ja, hogy el­húz­zunk

A kál­vá­ria ab­ban a ne­gyed­ben in­dul, ahol az uni­ós in­téz­mé­nyek üveg­pa­lo­tái so­ra­koz­nak. A nép höm­pö­lyög, sze­ret­né lát­ni, kik ezek a sze­dett-ve­det­tek, aki­ket ők most ép­pen be­fo­gad­nak. A kör­nye­ző ut­cá­kon fel­ál­lí­tott pa­vi­lo­nok kö­zé ha­tal­mas szal­ma­bá­lá­kat tet­tek, ami mint­ha azt len­ne hi­va­tott su­gall­ni az ele­gáns Nyu­gat­nak, hogy meg­jöt­tek a ke­le­ti pa­rasz­tok. Pró­bál­juk el­hes­se­get­ni az ér­zést: a ma­gyar sát­rat ke­res­sük. A len­gye­le­ket nem le­het el­té­vesz­te­ni: ők egy fél ut­cát le­fog­lal­tak. A töb­bi­ek sem ma­rad­nak el. Az egyik ász a lit­vá­no­ké: ba­ná­lis ketyeréket sóz­nak rá a jó nép­re, de vi­szik mint a cuk­rot. Ma min­den megy, ami új­tag­ál­la­mos. Ezt egye­dül a ma­gyar szer­ve­zők nem vet­ték ész­re: va­dász­ni kell, hogy ész­re­ve­gyük a ma­gyar pa­vi­lont, ami egy fél sá­tor­nyi he­lyen ter­pesz­ke­dik. Minizászló minicímerrel, en­­nyi az imázs. Míg más­hol nyü­zsög­nek a se­gí­tők, ná­lunk egy szem le­ány­zó asza­ló­dik a me­leg­ben. A fog­ék­szer tu­ti, zász­ló vagy bár­mi ma­gad­dal vi­he­tő ma­gyar már rég nincs. Nem gon­dol­tuk, hogy en­­nyi­en jön­nek – szól a ma­gya­rá­zat. Pör­költ majd a kö­vet­ke­ző csat­la­ko­zás­kor.
Mi­vel az éh­ség­től már alig lá­tunk, a kö­ze­li park fe­lé ves­­szük az irányt. Bár a pa­vi­lo­nos tag­ló még a tar­kónk­ban, op­ti­mis­tán in­du­lunk a ma­gyar sá­tor fe­lé. A tö­meg a park­ban még na­gyobb. Pik­nik­han­gu­lat a ja­vá­ból. Vé­let­le­nül el­kap­juk a szín­pa­dos sá­tor­ban egy ma­gyar néptáncegyüttes be­mu­ta­tó­ját. A si­ker ki­tö­rő, bár a botos-táncnál egy öreg­úr la­zán meg­kér­de­zi: „Ezek írek, ugye?”. A vé­gén egy spon­tán ria-ria-hungári-ázás mu­tat­ja, hogy a tán­co­sok nin­cse­nek egye­dül.
A ma­gyar­ka­jás sá­tor­nál nyü­zsög­nek az em­be­rek. Nem cso­da, pör­költ­il­lat ter­jeng a le­ve­gő­ben. A sza­kács büsz­kén őr­zi a ro­tyo­gó üs­töt. Azt az egy da­ra­bot, ami van. Igen, írd és mondd, egy da­rab kö­ze­pes bog­rács­nyi pör­költ van. Az egész csat­la­ko­zás­ra. Pe­dig már azért életha­lál­harc folyik, hogy meg­kér­dez­hes­sük: mi­kor lesz kész?
„Öt­kor” – így a vá­lasz fél 4 kö­rül – „de gyer­tek fél öt­re, mert az az adag, amit dél­re csi­nál­tam, tíz perc alatt el­tűnt.” Ezt már ne­he­zen bí­rom, és ki­sza­kad be­lő­lem: „De hát hol van­nak a gu­lyás­ágyúk? Mért nem csi­nál­ta­tok töb­bet?” A sza­kács, aki amúgy vi­dám fic­kó és lát­szik, hogy ő csak a fő­zé­sért fe­lel, ar­ról meg nem te­het, hogy így ala­kult, ne­vet­ve köz­li: „Na ja, majd ha megint csat­la­ko­zunk!”
Ez se min­ket, se a pör­köl­tért só­vár­gó em­ber­tár­sa­in­kat nem vi­gasz­tal­ja. Ötig ma­rad a szend­vics meg a fu­ka­ron mért kö­zép­mi­nő­sé­gű bor. Sajt­kós­to­ló hi­va­tott ki­töl­te­ni a pör­költ­re va­ló több­órás vá­ra­ko­zást, bár a fi­a­tal hölgy kel­let­le­nül jegy­zi meg: „Túl ha­mar fel­za­bál­ják, nézd, már megint el­fo­gyott...” Pe­dig sa­ját por­té­kát ho­zott, még­hoz­zá ki­tű­nőt. Egy sze­ren­csét­len, ar­ra já­ró kül­föl­di­nek az én ré­szem­ből adok kós­to­ló­ra, aki azon­nal kér egy ki­sebb rúd­dal. Íz­lik ne­ki és vi­szi. Ez hogy le­het?! A sá­tor imázsa amúgy csap­ni­va­ló: a hát­tér­ben egy leg­elé­sző ló a pusz­tán. Kör­be­jár­ván a kü­lön­bö­ző stan­do­kon egy do­log lát­szott: min­den­ki ké­szült, ha­tal­mas ener­gi­át moz­gó­sí­tott, hogy fel­hív­ja ha­zá­já­ra a fi­gyel­met. Több­nyi­re re­me­kül szer­ve­zett étel- és ital­mé­rés folyt, sok he­lyen mul­ti­mé­di­ás be­mu­ta­tók­kal fű­sze­rez­ve.
Ne­künk két re­mény­su­gár ma­radt: az egyik a Grand Place, a brüs­­sze­li fő­tér, ahol egy­részt az „ide­ge­nek” ze­né­szei nagy­szín­pa­don szó­ra­koz­tat­tak, más­részt egy pa­vi­lon per or­szág volt be­iz­zít­va, hogy a ze­ne és sör mel­lett ké­nyel­me­sen le­hes­sen ta­nul­má­nyoz­ni a szét­szórt infós la­po­kat. A ma­gyar pa­vi­lon itt is kü­lön szám. Ot­rom­ba alak „fo­gad” ben­nün­ket, és ér­ző­dik: alig vár­ja, hogy el­húz­zunk. Zász­ló vagy egyéb már rég nincs, mit kép­ze­lünk. Ezek után nem meg­le­pő, hogy a té­ren el­ső­ként be­csuk­ja a bol­tot. Még né­hány idi­ó­ta kül­föl­di sze­rez­ne pár pros­pek­tust, de mi­vel szin­te rá­vág­ják az uj­juk­ra a fa­bo­rí­tást, zsák­mány nél­kül ol­da­log­nak to­vább – a lit­vá­nok­hoz. Az már csak hab a tor­tán, hogy ugyan­ez a pa­vi­lon ki sem nyi­tott más­nap. Mi­nek? Túl so­kan jöt­tek vol­na. A szín­pa­don főműsoridőben ma­gya­ro­kat nem lát­tunk. Egy len­gyel csa­pat a fő att­rak­ció – kel­lő si­ker­rel. Ne­künk más­nap ko­ra dél­után csak a röhögőgörcs ma­rad: tő­lünk két re­ne­szánsz lo­vag lép fel és da­lo­lász­ni kezd – la­ti­nul. Gyér taps a né­ző­tér­ről. Ezt is el­buk­tuk. A vé­gé­re ma­radt az úgy­mond ma­gyar ház, amit – már fel sem tűnt – csak az elő­re meg­ka­pott cím alap­ján ta­lál­tunk meg – ma­gyar zász­lót még vé­let­le­nül sem hagy­tak az ab­lak­ban. Itt csak a szlo­vá­ko­két meg a szlo­vé­no­két is­me­rik, de már kí­vül­ről. El­ér­tük, hogy a ket­tős ke­reszt­ről is a szlo­vák cí­mer jut a nyu­ga­ti­ak eszé­be...
El­ső, szom­bat es­ti pró­bál­ko­zá­sun­kat a ma­gyar ház­ban meg­mo­so­lyog­ják. Ki­lenc­re érünk oda, ahol is köz­li egy nő, hogy nyol­cig vol­tak, de hat­ra már rég el­fo­gyott min­den, men­jünk hol­nap dél­től. Ami­kor én meg­pen­dí­tem, hogy ta­lán töb­bet is főz­het­tek vol­na, ne­kem ug­rik: „Mér, te men­­nyit főz­tél vol­na, nagy­okos? Nem gon­dol­tuk, hogy en­­nyi­en jön­nek, na!” Naaa, hát én sem. A re­pe­ta ugyan­itt más­nap ket­tő kö­rül ér utol min­ket. Ket­tő órá­ja zaj­lik a fo­ga­dás, de az egyik se­gí­tő srác már­is ar­ról pa­nasz­ko­dik, hogy ki van­nak fogy­va. Ami­kor ba­rá­tom – ma­gyar lé­vén pro­tek­ci­ó­ra hi­vat­koz­va – a két­ka­ri­kás gyu­lai ka­to­na mel­lé egy egész minipogit is pró­bál ku­nye­rál­ni, a srác kis­sé kény­sze­re­det­ten mond­ja: „Oké, fő­nök, de csak ne­ked, csak most.”
Kö­zé­pen íz­lé­ses a de­ko­rá­ció: füs­tölt­áru köl­te­mé­nyek, saj­tok és Unicum. Egyi­künk az uncsis üve­get fel­emel­ve fél­ve kér­de­zi meg: „El­né­zést, ezt meg le­het ven­ni?” „Nem, azt vis­­sza le­het ten­ni” – hang­zik a ven­dég­sze­re­tő vá­lasz.
Még hör­pin­tünk egy kis to­ka­jit, ami ma­gá­ért be­szél, de in­kább az ál­lo­más fe­lé ves­­szük az irányt. Csak az ér­zés ne kí­noz­na: Brüs­szel­ben már­is meg­ta­nul­tunk ki­csik len­ni.