Az A38-as ha­jón a nyolc­va­nas évek kö­ze­pé­nek – az­óta meg­ál­la­po­dott – egy­ko­ri egye­te­mis­tái jöt­tek ös­­sze mű­él­vez­ni. Ta­lán nem én va­gyok az egyet­len, aki e vá­lo­ga­tott kö­zön­ség­ben rég el­fe­le­dett is­me­rő­sök­re lelt. Pri­vát egyen­le­gem: egy kb. nyolc éve nem lá­tott uno­ka­test­vér, egy haj­da­ni fő­is­ko­lai cso­port­társ va­la­mint egy ré­gi is­me­rős, aki ma ke­rü­le­ti al­pol­gár­mes­ter. Ír­hat­tuk vol­na azt is, hogy nosz­tal­gia par­ti­ra ér­kez­tünk (eb­ben a rocktörténelem ki­fa­kult sztár­jai mos­tan­ság igen erő­sek), de Meny­hárt Je­nő ze­ne­ka­ra a tő­lük el­vár­ha­tó igé­nyes­ség­ből húsz év után sem en­ge­dett. Nem a kö­zön­ség igé­nye­i­nek ki­szol­gá­ló sze­mély­ze­te­ként áll­tak szín­pad­ra, a be­ki­a­bá­ló kó­rus ked­vé­ért sem ját­szot­ták el a Pop­ze­ne cí­mű szá­mot.
Utó­lag már nem is ér­de­kes, mi­ért épp az A38-on épí­tet­ték ki a kon­cert­so­ro­zat bu­da­pes­ti ál­lo­má­sá­nak (alap­tá­bo­rá­nak) híd­fő­ál­lá­sát. Ha mond­juk a Ber­csé­nyi kol­lé­gi­um ad­ta vol­na a hely­színt, az sem tett vol­na hoz­zá so­kat. A fé­nyek pro­fi tech­ni­kát sej­tet­tek, bár a pász­tá­zást ki­csit túl­zás­ba vit­ték. Az erő­sí­tés két csú­nya ger­je­dést ki­vé­ve fe­szes pon­tos­ság­gal szólt. En­nek kö­szön­he­tő­en Kirschner Pé­ter egy­ked­vű húrpecegtetése, nyi­kor­ga­tá­sa és Má­sik Já­nos kis szí­nes­ként fel fel­buk­ka­nó klim­pí­ro­zá­sa ad­ta meg a Ki­adó rég­ről is­mert ka­rak­te­rét.
Az­tán a bil­len­tyűk mö­gül egy szám ere­jé­ig a bas­­szus­gi­tár ke­ze­lé­sét át­vál­lal­va te­rem­tett le­he­tő­sé­get Kis La­ci­nak ar­ra, hogy az El­men­tek a fi­ú­kat sza­bad kéz­zel ad­has­sa elő. Lát­szott, hogy a hú­rok­kal is be­szé­lő vi­szony­ban van. Gon­dol­junk csak azok­ra a han­gok­ra, ami­ket Cseh Ta­más­sal kö­zö­sen ál­lí­tot­tak elő a Le­vél nő­vé­rem­nek cí­mű Cseh-Bereményi le­me­zen. Var­ga Or­so­lya, a má­sik bil­len­tyűs, in­kább je­len­tett vi­zu­á­lis él­ve­ze­tet, mint mást. Az ál­ta­la hoz­zá­adott ér­té­kek ta­lán csak a hi­á­nyuk­kal tűn­het­tek vol­na fel. A töb­bi­ek­kel szem­ben Ma­gyar Pé­ter tel­jes át­élés­sel dob­ta a rit­must, el­ké­pesz­tő rit­mus­ér­zék­kel hoz­ta a négy­ne­gye­det, akár egy önál­ló dob­kon­cert­re elég mu­ní­ci­ót lőtt el a kon­cer­ten, nem vé­let­le­nül van sa­ját dob­is­ko­lá­ja. Vígh Mi­si Ba­la­ton­já­nak édes-bús me­lan­kó­li­á­ja nem te­rem­tett az ál­lan­dó ven­dég­ként ott do­bo­ló Ma­gyar­nak ki­bon­ta­ko­zá­si le­he­tő­sé­get, itt azon­ban vil­lo­gott. És per­sze a Je­nő. A Je­nő nem lett szebb az évek so­rán, imidzse csu­pán egy ol­va­só­szem­üveg­gel gaz­da­go­dott. Nyi­tás­ként fel­tet­te az or­rá­ra, és a ma­ga bá­jos an­gol­szász ak­cen­tu­sá­val né­me­tül ma­gya­ráz­ta el ne­künk, hogy Eu­ró­pa sze­gény, Ame­ri­ka be­teg, meg hogy Auszt­rá­lia mi­att nyug­ta­lan ál­mai van­nak. Ké­sőbb ki­de­rült, hogy volt egy ré­gi szá­muk, er­re utalt a né­met tex­tus fel­ol­va­sá­sá­val. Hogy mi­ért épp ezen a nyel­ven azt kód­fej­tő szak­ér­tő­ink még vizs­gál­ják. Min­den­eset­re a New York­ból ha­za­té­rő mu­zsi­kus amel­lett, hogy sze­ret­he­tő nó­tá­kat írt, nem ér­té­kel­te túl ma­ga és ze­ne­ka­ra egy­ko­ri tel­je­sít­mé­nyét. A kon­cert­so­ro­za­tot meg­elő­ző saj­tó­tá­jé­koz­ta­tón oda­nyi­lat­ko­zott, hogy nem ér­dek­li már kü­lö­nö­seb­ben az EK és a nyolc­va­nas, ki­lenc­ve­nes évek ze­nei vi­lá­ga, nem ter­vez­nek új le­mezt, új szá­mo­kat. Ott, ak­kor azon­ban a ré­gi szá­mok kel­let­tek.
Nem is kel­lett csa­lód­nunk. Egy gon­do­lat­tal fe­sze­sebb stíl­ben szó­lalt meg a Fi­a­tal ma­gya­rok, a Tu­ris­ta, az Így vo­nu­lunk be. A kon­cert törzs­anya­ga azon­ban a Wilpert Im­re en­ge­dé­ke­nyebb idő­szak­ára eső, hi­va­ta­los ki­adó­nál meg­je­lent két le­mez­ről, a Pop­ze­né­ről (Pro­fil, 1987) és az URH ré­gi nó­tá­ját cím­adó dal­lá át­dol­go­zó Sza­vazz rám-ról (Gong, 1989) szólt.
Az Eu­ró­pa Ki­adó 2004. má­ju­si vis­­sza­te­kin­té­sé­ben a kó­dolt po­li­ti­kai üze­ne­tek­kel át­ita­tott szá­mok el­ját­szá­sa he­lyett a bá­rok, koz­mi­kus te­rek, re­mény­vesz­tett pár­kap­cso­la­tok tér-idő rend­sze­ré­be he­lyez­te az elő­adást. Küz­del­mes lá­to­má­sok, le­hor­go­nyo­zott le­be­gés, Hé­ja-nász az A38-on. Tör­té­nel­mi pil­la­na­tok a kon­cert­te­rem­ben. Az az ér­zés, mint ami­kor a ré­gi ba­rá­tod fel­száll a vo­nat­ra, in­te­get, tá­vo­lo­dik és te nem tu­dod, ta­lál­koz­tok-e még va­la­ha.