Két merénylet között • A magyar miniszterelnök ellenezte a háborút
Tisza István és az elsõ világháború (2004. június) Kilencven évvel ezelőtt, 1914. június 28-án délelőtt 11 óra után pár perccel a szarajevói Appel-rakpart és a Ferenc József utca sarkán Gavrilo Princip többször egymás után meghúzta revolvere ravaszát. A lövések halálosan megsebesítették Ferenc Ferdinánd főherceget, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét és feleségét. A boszniai pisztolylövések után bő egy hónappal megindult a háború, mely minden korábbinál véresebb és nagyobb világháborúvá szélesedett. A rengeteg szenvedést okozó vérontásért a felelőst milliók keresték, és sokan Tisza István grófban vélték megtalálni, mondván: a háborút kirobbantó Monarchián belül a vezető szerep Magyarországé volt, és a Monarchia legbefolyásosabb politikusa a magyar miniszterelnök volt. E nézetek Seton-Watson és Beneš írásai mellett egyre gyakrabban voltak megtalálhatók brit vagy francia lapok hasábjain is, és a háború végére Ludendorff mellett Tiszát tartották a legkeményebb ellenfélnek, a leggyűlöletesebb ellenségnek.
Gyűlölet itthon Az antant propagandájától részben függetlenül a Monarchia lakossága is Tiszát tekintette a háborús politika fő képviselőjének. A magyar kormányfőt különösen Ausztriában gyűlölték sokan, mert – kihasználva a dualizmus nyújtotta lehetőségeket – a magyar érdekeket következetesen érvényesítette pl. az élelmiszerellátás kérdésében. A háború végsőkig való folytatása azonban Magyarországon is egyre népszerűtlenebbé, sőt: gyűlöltté tette. 1918. október 16-án délután 3/4 3-kor az Országház épületéből kilépő Tisza István ellen a Galilei Kör 23 éves tagja, Lékai János sikertelen merényletet követett el. Tettét azzal indokolta, hogy meg akarta ölni „azt az embert, és vele azt a gondolatot, amely a világ lángba borulásának egyik főokozója”. A következő merénylet már sikerrel járt. 1918. október 31-én este hat óra felé a Károlyi-forradalom általános felbomlásában fegyveres egyenruhások törtek be a Hermina úti Róheim-villába, Tisza akkori budapesti lakóhelyére. Egyikük így kiáltott az ellenállást nem tanúsító politikusra: „Maga okozta a háborút, maga miatt halt meg sok millió ember!” Tisza István azt felelte: „Tudom, hogy sok millió ember pusztult el, ezt én is fájlalom, de ennek nem én vagyok az oka...” A katonákra azonban nem volt hatással a volt miniszterelnök védekezése. Hamarosan lövések dördültek el, és Tisza holtan feküdt a padlón. Az a meggyőződés, hogy Tisza kényszerítette ki a Monarchia hadba lépését Szerbia ellen, viszonylag sokáig tartotta magát. Csak a Habsburgok és a Hohenzollernek bukásával megnyíló levéltárak tárták a közvélemény elé az 1914. júliusi események fő forrásait. Csak 1919 őszén válhatott ismertté a szélesebb közvélemény számára, hogy mi történt a szarajevói merénylet és a hadüzenet között, miről tárgyaltak Bécsben és Berlinben.
Ellenvélemény Az osztrák politikai és katonai vezetők és német szövetségeseik egyöntetűen a Szerbia elleni kemény fellépést javasolták, akár egy európai háború vállalásának árán is. (Igaz, mindenki arra számított, hogy „mire a falevelek lehullanak”, a katonák visszatérhetnek.) Egyedül Tisza István ellenezte a háborút, és csak kéthetes vonakodás után, fontos engedmények után volt hajlandó engedni. Ellenvéleményét nem pacifizmusból, hanem a magyar nemzeti érdek védelmezéséből eredeztethetjük. Úgy gondolta, hogy az adott pillanat nem alkalmas a háború sikeres megvívására. A balkáni háborúk után a Monarchia számára hátrányosan alakultak az erőviszonyok, és a kettős állam valódi szövetséges nélkül néz szembe a szláv törekvésekkel, miközben Románia is mind nyíltabban közeledett az oroszokhoz. Tisza szerint egy Bulgáriával kiépítendő kapcsolat – mely Romániát is jobb belátásra térítheti – kedvezőbb feltételeket teremthet, és így a Monarchia visszanyerheti tekintélyét a félszigeten. A Habsburg-birodalom nagyhatalmi állása Tisza politikai céljai között elsőrendűen fontos volt. Tulajdonképpen őt tekinthetjük Deák Ferenc politikai hagyatéka leghívebb követőjének. Az 1865-ös Húsvéti cikkből kiolvasható gondolatmenet szerint Magyarország integritását, a magyarság nemzeti céljainak biztosítását független államban nem képes biztosítani, mert a térség erőviszonyai között ehhez egymagában nem lenne ereje. Ezért szükség van erős szövetségesre, amire a több évszázados, sok vihart és válságot megért, de bejáratott Habsburg-dinasztikus kapcsolatot látták legalkalmasabbnak. Ahogy Tisza István már 1876-ban, 15 évesen fogalmazott: „A jelen nemzetközi viszonyok között... a magyar nemzet a szlávizmussal szemben csak mint az osztrák magyar monarchia egyik fele tarthatja fenn magát, s így bele kell abba egyezni, hogy e monarchia fennálljon.”
Előnyös helyzet A kiegyezéssel a magyarság számára igen előnyös konstrukció jött létre: a magyarok egyenjogú tagjai lehetnek egy elsőrendű európai nagyhatalomnak, mely tiszteletben tartja Magyarország önállóságát, sőt: a fontosabb döntésekben nem lehet Magyarország nélkül cselekedni. Ezért Tisza az Osztrák-Magyar Monarchia nagyhatalmi állását, mint Magyarország nemzeti céljainak fő eszközét, feltétlenül meg kívánta védeni. Egyedül Tisza István ellenezte a háborút, és csak kéthetes vonakodás után, fontos engedmények után volt hajlandó engedni (...) Úgy gondolta, hogy az adott pillanat nem alkalmas a háború sikeres megvívására | Ezért volt a német szövetség híve is, mert ettől remélte a Monarchia megerősítését, nemzetközi helyzetének stabilizálását. Azaz Tisza a magyarok szempontjából előnyös status quo híve volt, és csak azért engedett, mert be kellett látnia, hogy a Monarchia nagyhatalmiságát a szerb törekvések vészesen megingatták, így annak nem megóvásáról, hanem visszaállításáról van már szó, ennek érdekében pedig akár a háborúig is el kell menni. Tisza azonban kikötötte, hogy a háború nem eredményezheti Szerbia annektálását, hiszen ezzel a Monarchia újabb szláv lakossággal gyarapodna, felborítva a magyaroknak kedvező egyensúlyi helyzetet. Csak miután ezt az ígéretet megkapta, adta beleegyezését a háborús politikához: „Nehezen határoztam el magam arra, hogy a háborút ajánljam, de most szilárdan meg vagyok győződve szükségességéről és a Monarchia nagyságát minden erővel védelmezni fogom” – mondta július 14-én a bécsi német nagykövetnek. Innentől kezdve minden tehetségét, emberfeletti munkabírását a nem kívánt háború győzelmes megvívására koncentrálta. Ezért hallgatta el 1914. júliusi ellenvéleményét is, és mint a nemzet háborús vezére igyekezett a győzelemért küzdeni. A kemény és eltökélt politikust azonban nem ragadta magával a háborús lelkesedés. Nyilvánosságra csak jóval Tisza halála után került, unokahúgának írt levelében így fogalmazott: „Azért borzasztó a győztes háború is. Az én lelkemben nyomort, szenvedést, pusztulást jelent minden háború, ártatlan vér kiöntését, ártatlan asszonyok és gyermekek szenvedését. Elkeserít, hogy egy ilyen nagy háború intézésében van részem, bántanak az ovációk, amelyek engem érnek, aki még csak részt sem vehetek a küzdelemben. Lelkiismeretem nyugodt, már nyakunkon volt a hurok, amellyel, ha most el nem vágjuk, alkalmasabb időben fojtottak volna meg bennünket. Nem tehettünk egyebet, de mégis fáj, hogy így kellett lennie.”
Magyarország vége Sok kortársával ellentétben Tisza világosan látta, hogy nem, vagy nem elsősorban „a messze város” van bajban, hanem a haza. Pontosan és mindenki másnál korábban érzékelte, hogy ez a háború élethalál-harc lesz. Tudta, hogy ha a Monarchia vereséget szenved, akkor az Magyarország végét is hozhatja. Ezért küzdött ereje megfeszítésével a végsőkig, vállalva az ezzel járó fokozódó népszerűtlenséget és gyűlöletet. Tragikus pályájának végén hősiesen a fővárosban maradt az ellene elkövetett merénylet után is. Szembenézett sorsával, majd a Károlyi Mihályt a hatalomba juttató zűrzavaros napon szembenézett gyilkosai puskacsövével is. Az általa eleinte ellenzett világháborúnak ő volt az utolsó magyar áldozata.
|