De ahogy a ba­rá­ti Brutus há­tul­ról dö­fött, és Cé­zá­ra leg­in­kább et­től vér­zett, csak job­ban fáj ezek­nél az im­por­tált ide­gen bű­nök­nél a ná­lunk for­ga­tott blődli. Jómodor@hu. Ez vol­na a cím. Azon­nal men­jünk to­vább, jöj­je­nek a vá­lo­ga­tott bor­zal­mak. Csa­lád­re­gény vol­na ez, amo­lyan gagyi-Buddenbrook-Haus, budibrokátház szín­vo­na­lon. Min­den­fé­le tör­té­nik, pél­dá­ul olyan, köz­ér­dek­lő­dés­re szá­mot tar­tó, az át­lag­né­ző­vel, dél­után ha­za­eső­vel elő­for­du­ló prob­lé­ma­cso­kor, mint­hogy el­lop­tak-e egy Mer­ce­dest, vagy se, s hogy ki a drog­bá­ró, ki nem. A szí­né­szek vi­de­o­ka­me­rák­tól ér­des ké­pen, sebtiben be­vi­lá­gí­tott la­kó­te­rek­ben mond­ják el szö­ve­gü­ket, nagy­já­ból leg­alább, mert szem­lá­to­mást nincs meg­írva a di­a­ló­gus. Ha vi­szony­lag ke­vés egy­szer­re be­széd vagy tűr­he­tő­nek ítélt szö­veg­za­var-csend tá­mad csak­, ak­kor még meg­ve­szi a snit­tet a stáb. Jó ez így is, ezek­nek, en­­nyi­ért ala­pon. Kü­lön tet­szik a han­go­sí­tás, ame­lyet egy tün­te­tés zaj­tér­kép­éhez ha­son­la­to­san ol­da­nak meg, ezt a vissz­han­gos ka­ko­fó­ni­át nyil­ván egy pa­macs­ba bur­kolt makrofonnal si­ke­rült rög­zí­te­ni. Súg­nám, hogy a di­gi­tá­lis tu­ris­ta­ka­me­rák en­nél már tisz­tább fel­vé­telt pro­du­kál­nak, de mind­egy. Így vi­szont ma­rad a köz­té­vés or­dí­to­zás: an­nak ért­he­tő va­la­men­­nyi­re a szö­ve­ge, aki épp a je­le­net de­ci­bel­ki­rá­lya. Leg­in­kább Ba­lázs Pé­ter, ne­ki ilyen­kor szí­ne is tá­mad, nya­ki ve­rő­é­re mar­káns tá­gu­lat­ban, vö­rö­sö­dik ren­de­sen. Bod­ro­gi Gyu­lán igen cu­ki a ven­dég­haj, más je­len­tő­set nem hajt vég­re. Ha jó múlt­kor nem lát­tam vol­na egy recs­ki tör­té­net­ben ávós őr­na­gyot ala­kí­ta­ni, még azt hi­het­ném, hogy be­le­öre­ge­dett a tré­fa­ré­pá­zás­ba. Most csak dör­mög volt fe­le­sé­ge ol­da­lán, aki a va­ló­dit imi­tál­ja mel­let­te. Ró­la, Voith Ági­ról nincs mit mon­da­ni, aki is­me­ri, tud­ja, mi­ért, aki még nem, az meg már nem is fog­ja meg­is­mer­ni. Nincs mi­ért, ugyan­is.

Súg­nám, hogy a di­gi­tá­lis tu­ris­ta­ka­me­rák en­nél már tisz­tább fel­vé­telt pro­du­kál­nak

Orosz­lán Szon­ja el­van, bár ko­ránt­sem cik­lon, in­kább sző­ke cit­rom. Rátóti Zol­tán sze­mé­lyé­ben vi­szont szín­mű­vész van je­len, nem rá ha­rag­szom, ha­nem a ma­gyar va­ló­ra, hogy ne­ki ef­fé­le va­ca­kot kell vál­lal­nia ah­hoz, hogy kép­er­nyő­re ke­rül­hes­sen. A vé­gén az­tán os­to­ro­zik a csat­ta­nó: a stáb­lis­tá­ba (lám, mily hang­sú­lyos hely­re) gyűj­tik az il­dom­ta­lan­nak ítélt je­le­ne­te­ket. Ki­me­re­ví­tik, ne­künk, gyen­géb­bek­nek be­ka­ri­káz­zák: ne or­dít­sunk te­le­fon­ba, ne szop­junk vil­lát, ne vág­junk hát­ba él­tes as­­szo­nyo­kat, ne ve­gyünk száj­ra bo­ros­üve­get fő­zés köz­ben. Ahá, szó­val ezért a cím, s mi csak egy is­me­ret­ter­jesz­té­si cél­ból szce­ní­ro­zott nép­ne­ve­lő döb­be­ne­tet láttunk. Akkor pe­dig kár volt ki­hagy­ni, hogy víz­ből és „sztá­rok­ból” ne pró­bál­koz­zunk gasztronómkodni, ha nincs a Bun­sen-égőnk­ben spi­ri­tusz.