Amin kü­lö­nö­sen fen­na­kad­tam, a a fo­lya­ma­tos nosz­tal­gi­á­zás. Az ele­jén, a he­gyes­hal­mi gorenje-szezon be­mu­ta­tá­sá­nál még én is örül­tem, fel­idéz­tem ezt-azt, jöt­tek az­tán min­den­fé­le más be­ját­szá­sok is – én pe­dig még ak­kor se jöt­tem rá, mi­ről van szó. A ki­csi stáb és a föl­ső gon­do­lat ak­kor lep­le­ző­dött le, ami­kor 18–19 éves gye­re­ke­ket vit­tek a Szo­bor­park­ba, hogy ott meg­le­pőd­je­nek és né­hány­szor azt mond­ják: apám, de ko­moly. Ez amúgy olyan öt­let, ami­ből akár so­kat is ki le­het hoz­ni, hi­szen ezek­nek a gye­re­kek­nek ez tör­té­ne­lem, más­nak meg nem az. Ak­kor bújt ki a jan­csi­szög, ami­kor az egyik gye­rek a kö­vet­ke­zőt mond­ta: „Aki el­íté­li a nyolc­va­nas éve­ket és a kom­mu­niz­must, az túl­sá­go­san a sze­mé­lyes él­mé­nyek­re ha­gyat­ko­zik. Az kon­zer­va­tív.” Tes­sék ké­rem el­hin­ni, itt egy fin­tor kö­vet­ke­zett. Más­hol egy csajszi mond ki egy mon­da­tot: el­íté­lem. Mit ítél el? Azt, ami­kor va­la­ki nem lát­ja egész­sé­ges táv­lat­tal az el­múlt év­ti­ze­de­ket. Na ezért ír­tam majd­nem azt, hogy kam­pány­mű­sor. Bü­dös kom­mu­nis­ták a köz­té­vé­ben!