– Ön éve­ken ke­resz­tül egy ma is di­va­tos, és a fi­a­ta­lok kö­ré­ben si­ke­res di­vat­már­ka egyik ve­ze­tő ter­ve­ző­je, irá­nyí­tó­ja volt. Mi von­zot­ta eh­hez a vi­lág­hoz, a di­vat, a kre­a­ti­vi­tás vi­lá­gá­hoz?
– Az öl­töz­kö­dés sze­rin­tem kom­mu­ni­ká­ció is, a kom­mu­ni­ká­ció bár­mi­lyen for­má­ja azt szol­gál­ja, hogy raj­ta ke­resz­tül el­jus­sak a má­sik em­be­rig, il­let­ve a má­sik em­ber­be. Az­óta hasz­nál­juk pél­dá­ul a be­szé­det, mi­ó­ta ab­ba­hagy­tuk egy­más kur­ká­szá­sát. Az igé­nyünk pe­dig meg­ma­radt ar­ra, hogy egy­más­sal fog­la­koz­zunk, mert csak olyan­kor érez­zük iga­zán, hogy lé­te­zünk tér­ben és idő­ben. Mi­vel ma már nincs időnk ar­ra, hogy na­po­kat bol­ház­zuk a má­si­kat, ezért gyor­sabb, ha­té­ko­nyabb rend­sze­re­ket ala­kí­tot­tunk ki. Vé­le­ményt al­ko­tunk, in­for­má­ci­ó­kat köz­lünk, az öl­töz­kö­dés szin­tén in­for­má­ci­ó­kat ad­hat ró­lunk, ha akar­juk. Alap­ve­tő­en jel­zi ne­mün­ket, ál­la­po­tun­kat, élet­kö­rül­mé­nye­in­ket, irá­nyult­sá­gun­kat. A di­vat­cég, amely­ben sok éven ke­resz­tül öröm­mel dol­goz­tam, spe­ci­á­lis fi­a­ta­lok cso­port­já­hoz szólt. A sem­mi­ből in­dul­va hoz­tuk lét­re a ter­mék­csa­lá­dot, és rö­vid idő alatt tíz­sze­re­sé­re nö­ve­ke­dett a for­ga­lom. Ru­ha­ipa­ri mér­nök­ként én el­ső­sor­ban szel­le­mi tő­két fek­tet­tem a vál­lal­ko­zás­ba.
– Adott te­hát egy rend­szer­vál­tás utá­ni si­ker­tör­té­net, mi kész­tet­te Önt ar­ra, hogy las­san fel­ad­va min­dent, ami ad­dig fon­tos volt, tel­je­sen más irány­ba vi­gye az éle­tét?
– A hi­te mé­lyü­lé­sé­vel az em­ber egy­re ke­vés­bé ér­ti, hogy mi alap­ján dön­tött an­nak ide­jén. Vis­­sza­te­kint­ve úgy lá­tom, hogy sor­som ala­ku­lá­sá­ban meg­ha­tá­ro­zó volt a nyi­tott­ság és az ap­ró út­jel­zők sze­re­pe. Hitrejutásomat ta­lál­ko­zá­sa­im ala­kí­tot­ták, fon­tos­nak tar­tom, hogy ta­nú­sá­got tett em­be­rek­kel vol­tam ka­to­na, olya­nok­kal, akik éle­tük­kel mu­tat­tak pél­dát, s akik már egy bi­zo­nyos ke­re­sés után vol­tak. Min­den­ki, aki ve­szi a fá­rad­sá­got, nem ad­ja föl és ke­res, több­re vá­gyik, alap­ve­tő­en föl­té­te­le­zi: kell, hogy le­gyen va­la­mi ér­tel­me az éle­tünk­nek. Ez azon­ban nem egy­sze­rű, mert ke­re­sé­sünk­ben kön­­nyen meg­al­ku­szunk va­la­mi pót­lék­kal, ami rö­vid idő­re meg­te­szi ha­tá­sát. Az öröm ér­ze­té­nek nyil­ván meg­van­nak a bi­o­ló­gi­ai fel­tét­elei is, hi­szen az agyunk ké­pes anya­go­kat ter­mel­ni. Ami­kor ezt már nem tud­juk ter­mé­sze­te­sen elő­idéz­ni, pót­sze­re­ket vi­szünk be a tes­tünk­be. Az éle­te­met el­dön­tő ta­lál­ko­zá­sok előtt sa­já­tos vi­lág­ké­pem volt: bár meg­ke­resz­tel­tek, de nem gya­kor­ló csa­lád­ban nőt­tem fel, úgy vél­tem, hogy Is­ten azért van, mert az em­ber­nek szük­sé­ge van rá. A ka­to­na­sá­gig nem ol­vas­tam a Szent­írást; a rend­sze­res ol­va­sást kö­ve­tő lé­pés az volt, hogy el­kezd­tem imád­koz­ni. Az imád­ság­gal el­in­dul egy pár­be­széd Is­ten­nel, ami jó eset­ben ál­lan­dó. Eb­ben a pár­be­széd­ben idő­vel ki­kris­tá­lyo­sod­nak dol­gok, ame­lyek ar­ra visz­nek egy em­bert, hogy el­dön­ti: ezt a pár­be­szé­det eb­ben a for­má­ban, eb­ben a szol­gá­lat­ban tud­ja el­kép­zel­ni. Jé­zus nem a lan­gyos­ság­ra ta­ní­tott min­ket, ha­nem ar­ra, hogy ra­di­ká­li­san vál­lal­junk fel bi­zo­nyos dol­go­kat. És ez a dön­tés, ez a fel­vál­la­lás az­zal is jár, hogy min­den­na­pi éle­tün­kön is vál­toz­tat­ni fo­gunk: nem kell fel­tét­le­nül min­dig min­den­ből a leg­töb­bet és azon­nal akar­ni. Mo­bil­te­le­font, au­tót, bár­mi más stá­tus­szim­bó­lu­mo­t cse­rél­get­ni, csak az új­don­ság va­rá­zsa mi­att. A krisz­tu­si ta­ní­tás sze­rint va­ló élés az ön­kor­lá­to­zást is je­len­ti.
– Ho­gyan le­het ezt a ta­ní­tást ér­vé­nye­sen fel­vál­lal­ni és to­vább­ad­ni a fi­a­ta­lok­nak?
– Na­gyon ne­he­zen vál­lal­juk fel a szem­be­úszást – és ezt ma­gam­ra is ér­tem. Nem mer­jük vé­gig­gon­dol­ni, hogy ab­szo­lút az el­len­ke­ző­jét kel­le­ne ten­ni an­nak, amit te­szünk. Sok fi­a­ta­lon azt lá­tom ma­gam kö­rül, hogy sze­re­tik a mun­ká­ju­kat csi­nál­ni, s na­pon­ta 12-14 órát dol­goz­nak Nem lát­ják: hos­­szú­tá­von ez az élet­tem­pó a csa­lá­do­kat, a ba­rá­ti kö­zös­sé­ge­ket, sőt a bel­ső, lel­ki éle­tet is szét­zül­lesz­ti.
– Mit te­het ilyen­kor egy hit­tan­cso­port-ve­ze­tő vagy lelkigondozó szer­ze­tes?
– A be­fe­lé for­du­lás, az ön­ma­gunk­ra és kö­zös­sé­günk­re fi­gye­lő lel­ki­gya­kor­lat nagy se­gít­ség le­het. Ha egy fi­a­tal­em­ber ki­sza­kad a na­pi haj­tás­ból s egy be­szél­ge­tés­ből, sport­ból ál­ló hét­vé­gén ke­resz­tül pró­bál töl­te­kez­ni, ak­kor el­kez­dőd­het a po­zi­tív fo­lya­mat. Ha ez hi­ány­zik, ak­kor egy idő után kön­­nyen el­kö­vet­ke­zik a ni­hi­liz­mus, amely már az ate­iz­mus­nál is sú­lyo­sabb, mind­et ta­ga­dó, ki­égett ál­la­pot. S hogy ez ne kö­vet­kez­zen be, ab­ban na­gyon fon­tos sze­re­pe van a sport­nak, nem sza­bad azt a hi­bát el­kö­vet­nünk, hogy csak a lel­ki egész­ség­re fi­gye­lünk.
– A hús­vét előt­ti idő­szak­ra idő­zí­tet­ték A pas­sió cí­mű film be­mu­ta­tá­sát. Hogy lát­ja, se­gít­het ez a mű­al­ko­tás a hitrejutásban?
– Fel le­het fog­ni ezt a fil­met egy me­di­tá­ció meg­je­le­ní­té­se­ként; van, akit to­vább­se­gít eb­ben a me­di­tá­ci­ó­ban, s van olyan, aki vis­­sza­tér vagy el­kezd me­di­tál­ni. Szá­mom­ra fon­tos kér­dés, hogy akik csi­nál­ták a fil­met, imád­sá­gos lé­lek­kel dol­goz­tak-e. Nyil­ván­va­ló, hogy az ame­ri­kai fil­mek­ből meg­szo­kott ha­tá­sok­kal is dol­go­zik a film, de ha va­la­mi mi­att si­ke­res, ak­kor nem an­­nyi­ra a ké­pi- és hangeffektek mi­att az, ha­nem a lel­kü­le­te mi­att. Sze­rin­tem nem igaz, hogy re­a­lisz­ti­kus Mel Gibson al­ko­tá­sa: a film­ben sze­rep­lők a Szent­írás nyel­vén szól­nak, amely ren­ge­teg esz­közt, me­ta­fo­rát, szim­bó­lu­mot hasz­nál, hogy el­mond­ja a Meg­vál­tó tör­té­ne­tét. In­nen­től kezd­ve bár­mi­lyen túl­zás le­het mű­vé­szi esz­köz, s sze­rin­tem eb­ben a film mér­ték­tar­tó.