Pe­dig po­li­ti­ku­sok­ról könnyű ír­ni: rend­sze­rint be­szél­tek az or­szág­gyű­lés­ben, in­ter­jú­kat ad­tak, ira­ta­i­kat jónéhány köz­gyűj­te­mény őr­zi, és ha na­gyon sza­ladt a sze­kér, esz­mei örö­kö­se­ik szer­kesz­té­sé­ben si­ma nyel­vű em­lék­köny­vek so­ra mél­tat­ta fel­tű­né­sü­ket és tün­dök­lé­sü­ket a ma­gyar élet egén. Az ér­tel­mi­sé­gi­ek vi­lá­ga ne­he­zebb ügy: fo­lyó­irat­ok és na­pi­lap­ok he­gye­it kell vé­gig­bo­ga­rász­ni cik­ke­i­kért, eg­zo­ti­kus he­lye­ken lé­vő ar­chí­vu­mo­kat vagy sár­kány­jel­le­gű örö­kö­sö­ket kell en­ge­dé­lyért zak­lat­ni az irat­ha­gya­ték ku­ta­tá­sá­hoz.
Le­het ví­vód­ni azon, hogy mit le­het meg­ír­ni és mit nem, ha az il­le­tő ivott, csal­ta a jó­szí­vű öz­ve­gyet, meg­it­ta az ár­vák bo­rát, etc. Az Osiris Ki­adó Milleniumi Ma­gyar Tör­té­ne­lem cí­mű so­ro­za­tá­ban meg­je­lent Jászi-életrajz (az el­ső, ki­fe­je­zet­ten a so­ro­zat szá­má­ra ké­szült élet­rajz), Lit­ván György tol­lá­ból hi­he­tet­len ér­zék­kel ke­rü­li el az intimpistás tör­té­net­mon­dás és az egy­sí­kú po­li­ti­ka­tör­té­ne­ti meg­kö­ze­lí­tés csap­dá­it.
Jászi Osz­kárt a ma­gyar jobb­ol­dal nem ked­ve­li. Nem, ez eu­fé­miz­mus: rü­hel­li. Egye­sek ka­dét­is­ko­lás mű­velt­sé­gük tel­jes vér­te­zett­sé­gé­vel ütik-ve­rik sze­gény em­bert (a kép TGM-től van, nem szé­gyell­jük, és a rend­szer­vál­tás óta a leg­rö­vi­debb ide­ig kor­mány­zó mi­nisz­ter­el­nök­re uta­lunk al­ja­sul), má­sok mé­lán utál­ják, és még az is le­het, hogy ol­vas­tak tő­le va­la­mit. Megint má­sok ár­nyalt elem­zé­se­i­ket az­zal kez­dik, hogy Jászit ere­de­ti­leg Jakubovits-nak hív­ták, sza­bad­kő­mű­ves volt, zsi­dó, és tönk­re­tet­te a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szá­got. Édes­ap­ját tény­leg Jakubovitsnak hív­ták, s Jászira 1881-ben vál­toz­tat­ta ma­ga és csa­lád­ja ne­vét. Ek­kor­tájt tér­he­tett be re­for­má­tus­nak is. Jászi so­ha nem tar­tot­ta ma­gát zsi­dó­nak, bár ha an­nak tart­ja, az is az ő dol­ga. Sza­bad­kő­mű­ves pá­lyá­ja sem volt je­len­tős esz­me­vi­lá­ga szem­pont­já­ból. Ma­gyar­or­szág tönk­re­te­vé­sén meg elég so­kan dol­goz­tak. Kér­dés, hogy kel­lett-e iga­zán. Jászi még 1918-ban is in­te­ger Ma­gyar­or­szág­ban gon­dol­ko­dott, emig­rá­ci­ós éve­i­ben kö­vet­ke­ze­te­sen an­ti­kom­mu­nis­ta volt, több­ször párt­ját fog­ta a né­pi írók­nak, és ha­lá­lá­ig oberlini la­ká­sa Hungarian Corner-jében lóg­tak a ma­gyar li­be­ra­liz­mus nagy­ja­i­nak ké­pei. Per­sze, gyű­löl­te a Hor­thy­-rend­szert, egy­sze­rű­en kép­te­len volt tár­gyi­la­go­san be­szél­ni a ha­zai po­li­ti­kai élet­ről, s az őt többször cserbenhagyó Károlyihoz való ragaszkodása is érthetelen. Az utód­ál­lam­ok ve­ze­tő­i­től az emig­rá­ci­ós cé­lok (pél­dá­ul a Bé­csi Ma­gyar Új­ság) ér­de­ké­ben el­fo­ga­dott ös­­sze­gek mi­att is két­sé­gek gyö­tör­ték. Jog­gal.
A könyv­nek év­ti­ze­des elő­mun­ká­la­tai vol­tak. Ré­szint a szer­ző szer­kesz­té­sé­ben je­lent meg két vá­lo­ga­tás Jászi le­ve­le­zé­sé­ből, pub­li­cisz­ti­kai kö­tet, Jászi-bibliográfia. Lit­ván György nem tit­kol­ja, hogy mo­nog­rá­fi­á­ja hő­sét ked­ve­li: el­né­zi ne­ki za­va­ros ma­gán­élet­ét, szá­na­ko­zik de­presszi­ó­ján, és hi­he­tet­len em­pá­ti­á­val áb­rá­zol­ja Jászi há­zas­sá­gá­nak las­sú tönk­re­me­né­sét. Esz­mé­i­vel szim­pa­ti­zál­va, ta­lán ön­tu­dat­la­nul ma­ga tár­ja fel, hogy Jászi, e ro­kon­szen­ves, ám­de mély­sé­ge­sen dokt­ri­ner ma­gyar ér­tel­mi­sé­gi olyan kes­keny ös­vé­nyen ha­ladt egész éle­té­ben, ame­lyen na­gyon ke­ve­sen tud­ták őt kö­vet­ni. Lé­te­zett-e egy­ál­ta­lán az az út a li­be­ra­liz­mus és szo­ci­a­liz­mus kö­zött, ame­lyet ő vá­lasz­tott? Egész éle­te sza­kí­tá­sok, ki­bé­kü­lé­sek, vád­ló le­ve­lek és kön­­nyes be­is­me­ré­sek tör­té­ne­te volt, s Lit­ván köny­vé­nek ol­va­só­já­ban erő­sö­dik a gya­nú: a Ma­gyar Ok­tó­ber (1918) és a pol­gá­ri ra­di­ka­liz­mus ma­gyar faj­tá­ja csak Jászi fe­jé­ben lé­te­zett. Ám eh­hez az ide­á­hoz ro­kon­szen­ves csö­kö­nyös­ség­gel ra­gasz­ko­dott egész éle­té­ben. A rossz­má­jú­ak (mint mink) per­sze azt is meg­je­gyez­he­tik, hogy ta­lán kár volt azért az or­szá­gért, ahol a ma­gyar prog­res­­szió Nagy­ká­roly né­hány ut­cá­já­ból in­dul­ha­tott el: a Jászi- és a Madzsar-család, Kaff­ka Mar­git, Bölöni Györgyné.
Mi lett má­ra Nagy­ká­roly­ból? El­sül­­lyedt, nyo­ma sincs. Nem kell sze­ret­ni Jászit, de mi­ért ne fér­ne el köz­tünk, ami­kor mindig is ide vá­gyott? Ha­za, Ma­gyar­or­szág­ra. (Lit­ván György: Jászi Osz­kár. Bu­da­pest, 2003, Osiris, 3580 Ft.)