Villon és az irodalmi kikötõ
(2004. március)
Verset és drámát ír, honlapot, folyóiratot és antológiát szerkeszt, tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar és francia szakán az idén harminchárom éves Lackfi János költő, aki lapunknak adott interjújában szakmáról, internetről, életről beszélt. A József Attila-, Illyés Gyula- és Salvatore Quasimodo-díjas alkotónak hat verses- és tizenhat műfordításkötete jelent meg. A francia nyelvű belga irodalomnak nem is rendkívüli, nem is meghatalmazott, sokkal inkább elkötelezett és 1998-ban belga fordítói díjjal kitüntetett nagykövete hazánkban Lackfi János.

– Mit szóltak szülei, amikor elkezdett írással foglalkozni? Nem gondoltak arra, hogy sok lesz az íróemberből a családban?
– Irodalmár családba születtem, de valóban nem akartam ezzel foglalkozni. Sokáig operaénekesnek készültem, de végül mégis bölcsészkarra mentem; első versem 1987-ben, első kötetem 1992-ben jelent meg. Azóta nincs megállás.
– Egyik alapítója és szerkesztője a dokk.hu nevű irodalmi portálnak, ahova bárki küldhet verset bírálatra, emelt díjas sms-sel pedig támogathatjuk is a nekünk tetsző írás szerzőjét. Honnan jött az ötlet, hogy a költészetet a legmodernebb és legtöbbet használt telekommunikációs eszközökkel párosítsák?
– Jónás Tamás barátom fejéből pattant ki az ötlet, ő informatikusként jól ismerte a netet. Úgy láttuk, hogy a világháló adta szabadság sok önjelölt géniusz felbukkanásával jár, és sokszor hiányzik az egészséges szakmai kontroll. Az irodalmat amúgy is ritkán tekintik annak, ami: felkészültséget igénylő, de mélyen emberi kommunikációs csatornának: vagy firkászok lenézett nyavalygását, vagy félistenek sziklahajigálását látják benne. Ez a tájékozatlanság nagyon sokat árt a szakma presztízsének. A pályakezdőket meg sokszor egyfajta hazugul jótékony hangulat veszi körül. Szükség van bizonyos mércére, mert a versírás a közhiedelemmel ellentétben nem csak az ihleten és az alanyi lendületen múlik: egy bizonyos szintig tanulható és elsajátítható szabályok, szempontok vannak. Nekünk is meg kellett tanulnunk persze megfogalmazni olyan dolgokat, amelyeket munka közben inkább csak érez az ember. A dokk.hu betölti a szerepét: olyan irodalmi kikötő az internet információs tengerében, ahol nyugodtan le lehet horgonyozni egy kis időre. Ráadásul sikerült tehetséges embereket is „fölfedeznünk”.
– A fölfedezéseknél maradva: hogyan talált rá a belga irodalomra, a műfordításra?
– Ösztöndíjjal eltölthettem egy kis időt Párizsban és Brüsszelben egyaránt. A francia nyelvű belga irodalomban az ország határhelyzetéből adódó konfliktusok, az identitások sokfélesége miatt a közép-európaihoz hasonló világszemlélet és humor alakult ki. A belga irodalom vidám és szomorú, gunyoros és negédes, provokatív és visszafogott, egyszóval: emberi, nagyon emberi.
– Ön gyakran szerepel költői esteken, olvas föl Franciaországban, Belgiumban. Hogyan fogadják a magyar irodalmat, kultúrát az emberek?
– A franciák egy része kíváncsisággal fordul a magyar irodalom felé. Két évvel ezelőtt például Burgundia és Champagne határán, Villon falucskába voltam hivatalos egy költőfesztiválra. A száz állandó lakosú településen egy helyi tanárember kigondolta és megszervezte a rendezvényt, ahova külföldi alkotókat is hívott. Én is a résztvevők között voltam és elbűvölt, amit láttam: az estünkön körülbelül nyolcvanan szorongtak, és többeknek annyira tetszett a dolog, hogy a következő napokban jöttek velünk a többi településen megtartott felolvasásokra is. Az érzékenység mellett persze nyilván anyagi függetlenség is kell ahhoz, hogy például egy nyugdíjas házaspár ráérjen ilyesmire. De ugyanilyen nyitottságot és kíváncsiságot tapasztaltam Párizsban, a Sorbonne nagytermében, ahol 6-700 ember előtt a Kaláka együttes műsorát kommentáltam.
– Egyik kritikusa katolikus költőnek nevezte Önt. Egyetért ezzel a megállapítással?
– Pilinszky (Claudeltől kölcsönzött) kifejezésével inkább úgy mondanám: katolikus és költő. Nehezen tudnám azonban beilleszteni költészetemet a magyar katolikus költői hagyományba. Weöres Sándor írta, hogy minden emberben ott él egy szent és egy tömeggyilkos. Ha katolikus költészet, hogy minden vers repeszeire robbantja, majd újból összerakja a világot, akkor egye penész, vállalom. 2000-ben megjelent, öt szent lírai érzékeléseit, tükörcserepeit összegereblyéző Öt seb című kötetemben név szerint egyszer sem szerepel Isten (ezt számítógépes keresővel ellenőriztem), pedig minden vers Róla szól. A szemérmesség talán abból ered: megtérésemet mélyebb dolognak tartom annál, hogy kiálljak vele a hetipiacra. A hit olyan nekem, mint a halnak a víz: nem kémiai képlet, hanem éltető elem.