És mi­lyen rosszul… És ez fáj. Mert Depardieu a kö­zel­múlt re­me­ke­i­ben re­me­kelt. Nem is oly rég a Min­den reg­gel gambaművészeként, a Vatel nap­ki­rá­lyi fő-ce­re­mó­nia­mes­te­re­ként, vagy a nor­vég gyö­nyö­rű­ség, a Dina va­gyok öreg fér­je­ként nagy­sze­rűt nyúj­tott. Itt, a film­tör­té­net ta­lán leg­szo­mo­rúbb nász­éj­sza­ka-ké­pé­ben le is vet­kő­zött: éle­te leg­sú­lyo­sabb for­má­ját mu­tat­va szánnivaló volt. És most is az: szánnivaló, csak­hogy ez­út­tal azért, mert ezt a va­ca­kot slankabbra fo­gyott sze­mé­lyé­vel hi­te­le­sí­tet­te.
A tör­té­net an­­nyi­ra ci­ki, hogy le­írom. Nem kell sok fes­ték hoz­zá. A vér­pro­fi, ám ér­ző szí­vű bű­nö­ző és egy or­vo­si eset idi­ó­ta össze­ke­rül a bör­tön­ben. Együtt szök­nek, min­den si­ke­rül ne­kik, az­tán sem­mi, az­tán megint min­den. Köl­csö­nö­sen meg­se­be­sül­nek egy­má­sért, mi­köz­ben Reno hasz­ta­lan ráz­ná le ma­gá­ról a dilinyós nagy­tes­tűt. Hát­rá­nyos hely­ze­tű lány be, Reno be­lé (nem mu­tat­ják), a rend­őrök mind húnyt el­mé­jű­ek, a még go­no­szabb, és erős, jól cél­zó, de csinnben cérnapeti és fél­re­hor­dó maf­fia­fi­úk pe­dig megmurdelnak. Hepiend.
Ha egy for­ga­tó­könyv mind­össze ezt a ját­szó­té­ri kis­fi­úk el­ej­tett sza­va­i­ból össze­ge­reb­lyéz­he­tő szto­rit tud­ja, nem ár­ta­na be­szó­lá­sok­kal, csat­ta­nós hely­ze­tek­kel tur­bó­sí­ta­ni. Vagy leg­alább egy­pár ko­mo­lyabb pil­la­nat jön­ne, ami­kor a ren­de­ző szú­rós te­kin­tet­tel ki­bam­bul (nem ki­ka­csint, hisz mű­faj sze­rint víg­já­ték­ban va­gyunk), hogy érez­zük: ilyet is tud­na, de most er­re volt szponzor… Ta­lán az al­bán lány, igen, ta­lán ő. És an­­nyi­ra életszerű… El­ha­gyott, szét­ro­hadt kocs­má­ban, nap­vi­lág­nál éj­sza­káz­na a két szö­ke­vény, ami­kor be­rob­ban a bal­kán szép­ség, el­he­lye­zi ma­gát a csil­lo­gó­ra vik­szelt bőr­ka­na­pén, fo­gat se mos, csak el­pil­led há­ti­zsá­kon nyug­tat­va modellbuksiját, fris­sen mo­sott loboncát. A két rém meg elő­má­szik a pult mö­gül, és – ös­­sze­ba­rát­koz­nak! És a há­rom nap­ja Pá­rizs­ba stop­polt csaj per­fekt fran­cia! Az­tán őr­zik az ál­mát! Az­tán be­lé­sze­ret­nek!
Ugye, hogy ko­mé­di­á­ban va­gyunk? Csak­hogy ezek a vic­cek film­nek is rosszak. Ha nem volt elég, és még min­dig von­zó­nak tű­nik a pla­kát vagy az elő­ze­tes, jöj­jön a ke­gye­lem­rú­gás.
Igen­is, a leg­jobb po­én Gerard fingópárnája volt.