Ezért – mily meg­le­pő – alap­él­mé­nyem volt, hogy a más csa­lá­dok­ban a kö­zös­sé­gi élet meg­szen­te­lé­se­ként számontartott ét­te­rem­be já­rás ná­lunk kín­szen­ve­dés. Utál­tak min­ket, és eb­ből ki­fo­lyó­lag ret­teg­ve les­tem a tá­nyér szé­lén dí­szí­tés­nek oda­cse­szett sa­lá­ta­le­ve­lek alá, hát­ha ott la­pul az én nagy zöld bé­kám, egy ki­adós tur­ha. A bu­da­ke­szi Zöld­dió­fá­ban a mai na­pig gör­csös zo­ko­gás fog­ja el a fő­pin­cért, ha eszé­be jut az a nap, ami­kor ott jár­tunk.
Múl­tak az évek, tet­szet­tünk vol­na a for­ra­dal­mat csi­nál­ni, ki­híz­tam a 38-as in­ge­i­met és rá­jöt­tem (hú­go­mat meg rá­éb­resz­tet­tem): apánk­nak iga­za volt. Az élet harc, s a küz­de­lem­ben egyet­len esé­lyünk, ha nem­csak le­győz­zük el­len­fe­le­in­ket: por­tá­so­kat, pin­cé­re­ket, ru­ha­tá­ros né­ni­ket, ön­kor­mány­za­ti ügy­in­té­ző­ket, ha­nem be­is­me­rő val­lo­más­ra kész­tet­jük őket: mi kö­zük hoz­zá, hogy ho­va me­gyünk, mi­re szám­lá­zott még há­rom­száz­húsz fo­rin­tot, kié len­ne még az a ka­bát és nem, nem jö­vünk vis­­sza hol­nap. Lát­nunk kell, ahogy bó­lo­gat­nak: ak­kor meg­me­ne­kül­het­nek. A küz­de­lem után, a csa­ta­tér fe­lett kö­rö­ző dög­ke­se­lyűk megett pe­dig fel­sej­lik egy él­he­tő Ma­gyar­or­szág ké­pe. Nem a nor­má­li­sé, mert ab­ban nem biz­tos, hogy le­het él­ni. Ét­te­rem­be men­ni nem­csak jó, krúdysta él­mé­nye­ket ígé­rő sznobéria, ha­nem prak­ti­kus fog­la­la­tos­ság is. Nem kell főz­nünk pél­dá­nak oká­ért, er­go be­vá­sá­rol­ni sem.
A ma­gyar ven­dég­lá­tó­ipar­nak há­rom nagy el­len­sé­ge van, úgy­mint: a Roxy rá­dió, a mik­ro­hul­lá­mú sü­tő és a je­len­le­gi vendéglátóipari kép­zés. A lát­szat el­le­né­re egy jó ven­dég­lő­höz nem kell ret­te­ne­te­sen nagy tu­dás, csak jó­zan ész és ügy­sze­re­tet. A ten­den­cia kép­vi­se­lő­it se­gít­sük: ne men­jünk be olyan hely­re, ahol nincs ki­té­ve ét­lap a be­já­rat­nál, sziázik a pin­cér, üvölt a rá­dió, pe­csé­tes az ab­rosz és a klo­tyó­ban nincs kéz­tör­lő, ha­nem csak lég­fú­vó, amely bár­ki ke­zét vil­lám­gyor­san lan­gyos, ned­ves fel­mo­só­rong­­gyá vál­toz­tat­ja. E so­rok szer­ző­je még csak nem is vá­lo­ga­tós, nem for­dul ki rög­vest ar­ról a hely­ről, ahol nincs lazacszuflé az ét­la­pon, mert a leg­egy­sze­rűbb éte­le­ket a leg­ne­he­zebb meg­csi­nál­ni. Nem va­gyunk hí­vei to­váb­bá a Ba­la­ton ven­dég­lá­tó­ipa­rát sza­pu­ló né­ze­tek­nek sem, ta­pasz­tal­ha­tó, hogy igen­is meg­be­csü­lik már a ma­gyar ven­dé­get, hisz a né­met kis­pol­gár­nál fa­sza­ribb alak nincs a föl­dön, be­lő­le nem le­het meg­él­ni. A ma­gyar gaszt­ro­nó­mi­ai alap­ré­teg, a „hús krump­li­val” is száz­fé­le ala­kot ölt­het. A ma­gyar ét­ter­mi kony­ha min­dent pa­ní­roz. Ami nem baj, csak a zsem­le­mor­zsa (már ha az), sok­szor a te­het­ség­te­len­ség ál­cá­ja a hús fo­gya­té­kos­sá­ga­i­nak el­rej­té­sé­re.
Néz­zünk gya­na­kod­va ar­ra a pin­cér­re, aki „vö­rös vagy fe­hér” bort kí­nál, és bát­ran küld­jük el a fe­né­be, ha hú­zo­gat­ja a szá­ját, ami­kor be­je­lent­jük, hogy kü­lön sze­ret­nénk fi­zet­ni. Le­gyünk olya­nok, mint a Vas­pre­fek­tus (szín., mb., ol., 1977, rend.: Pasquale Squitieri, 42. hét­re prol.) cí­mű film fő­hő­se (Giuliano Gem­ma): bár iz­za­dunk a me­leg­ben, csap­junk szét a bű­nö­sök kö­zött, akik por­ból csi­nál­ják máj­ga­lus­ka­le­vest, gö­rög sa­lá­ta­ként ad­ják el az el­cse­szett le­csót és szik­kadt ke­nye­ret hoz­nak. Le­gyen bá­tor­sá­gunk nem ad­ni jat­tot, ha úgy ítél­jük meg, hogy a hely ar­ra mél­tat­lan. Szem­reb­be­nés nél­kül kér­jünk ha­lált ar­ra a séf­re, aki még ma sem ké­pes, hogy he­lye­sen vés­se fel az ét­lap­ra a ca­mem­bert vagy a Cordon Bleu ne­vét. (A kez­dők­kel pe­dig ez­úton kö­zöl­jük: a né­met ver­zi­ó­ban a bras­sói ap­ró­pe­cse­nye ko­ránt­sem Brassauer. Van Bras­só­nak ren­des ne­ve: Kronstadt, az.) Óva­kod­junk a foly­vást jópofáskodó ét­lap­ok­tól, ame­lyek egy ret­ten­tő frap­páns gon­do­lat­ra fű­zik fel ét­ke­i­ket, és iz­zad­sá­go­san ra­gasz­kod­nak az alap­öt­let­hez: ilyen­ből lesz az­tán a Da­ni Bá­csi Eve­ző­la­pát­ja De Te Is Sze­ret­ni Fo­god vagy a Csi­be Ci­ci Ahogy A Fő­nök Sze­re­ti tí­pu­sú fő­étel. (Ott­hon te­ge­ződ­jél, apa­fej.) Fe­les­le­ges haj­szol­ni az álóbudai koc­kás­te­rí­tős he­lye­ket, a Kéhli pom­pá­san meg­él az ef­fé­le nosz­tal­gi­ák­ból. És nem kell a hím­zett szö­vet­szal­vé­tá­ra se haj­ta­ni, ar­ra is na­gyon csú­nyán rá le­het bök­ni – itt nem mon­dok ne­ve­ket, úgy vé­gez­nénk mint az a sze­gény orosz új­ság­író, a Klebnyikov. Egy jó ven­dég­lő olyan, mint az iga­zi ba­rát, tu­laj­don­kép­pen nincs be­lő­le sok, de tud­juk, hogy min­dig szá­mít­ha­tunk rá. Tart­sunk be­lő­le meg­bíz­ha­tó át­la­got, bo­hó­kás-mű­vé­szi­en ro­man­ti­kust, va­la­mi re­for­mot, tős­gyö­ke­res ma­gyart: hi­szen ne­künk is van­nak eszdéeszes ba­rá­ta­ink. Jó, ha van egy tit­kos fa­vo­rit: ne­künk ilyen a Gösser né­ven is is­mert Ná­das Cse­pe­len, bent a kert­vá­ros­ban, ál­ma­ink föld­jén. Ne­vét bát­ran a szél­be ki­ált­hat­juk, úgy­se ta­lál oda sen­ki.
Le­gyen kert­he­lyi­ség, csa­polt sör, meg­bíz­ha­tó fe­hér­bor, Strong Steve, kész­sé­ges pin­cér, zú­za­pör­költ, egész­ség meg tér­erő.
Za­bál­ni kell, ura­im, mert nem bol­dog a ma­gyar.