Meg az­tán ott a ke­se­rű va­ló­ság: Né­met­or­szág ke­le­ti fe­lé­ben ép­pen mos­tan­ság te­tő­zik az „Ost-algie”, az­az a ke­let­né­met szörny­ál­lam irán­ti vá­gya­ko­zás. Szűk volt a rab­ru­ha, de in­gyen ad­ták, ugye. És per­sze van ne­künk szo­ci­a­liz­mus itt­hon is elég, mi­nek még fi­zet­ni is ér­te?
De a Good bye, Le­nin! nem ilyen film. Sőt, ta­lán ez az ed­di­gi leg­szel­le­me­sebb al­ko­tás a né­met új­ra­egye­sí­tés­ről. Pe­dig nem volt kön­­nyű dol­guk. Mert kép­zel­jünk csak el egy or­szá­got, ahol Erich Honecker az el­ső szá­mú ve­ze­tő, és amely­nek cí­me­ré­ben egy ka­la­pács­ra sze­ge­zett kör­ző áll. Jó, jó, most vo­nat­koz­tas­sunk el at­tól, hogy a pa­pír­ból va­ló fel­ol­va­sás a fő­tit­kár­nak leg­alább nem oko­zott gon­dot, de te­gyük a szí­vünk­re a ke­zün­ket: Honecker ma Ma­gyar­or­szá­gon leg­fel­jebb már csak egy po­li­ti­kai ál­lam­tit­kár le­het­ne a MEH-ben. Vi­szont év­ti­ze­de­kig vezetett egy or­szá­got, ahol élet és ha­lál ura volt. Az NDK a ro­mán mel­lett az egyik legaberráltabb re­zsim volt az ös­­szes kö­zül, sza­bá­lyos bör­tön. Nem di­csek­vés­kép­pen em­lí­tem, de mind­ez ne­kem már 11 éves ko­rom­ban fel­tűnt, ami­kor apám­mal szö­vet­ke­ze­ti de­le­gációval nya­ral­tunk Oberhofban. A ve­lünk együtt ér­ke­ző ro­mán cso­port azon­nal fel­je­len­tet­te apá­mat a há­zi­gaz­da ke­let­né­me­tek­nél egy – ki­csit már szí­nét vesz­tett – Marlboro-trikó vi­se­lé­se mi­att. Ez egy ilyen rend­szer volt.
Az NDK – ép­pen ir­ra­ci­o­na­li­tá­sá­ból és a ve­le­jé­ig rot­hadt­sá­gá­ból fa­ka­dó­an – ki­ter­melt annyi hu­mort, hét­köz­na­pi po­ént, amely ön­ma­gá­ban el­vi­het egy fil­met, csak a ko­ráb­bi kí­sér­le­tek so­rán va­la­ho­gyan nem si­ke­rült el­ta­lál­ni az iró­nia és a ko­moly­ság he­lyes ele­gyét. Wolfgang Beckernek vi­szont be­jött. A Good bye, Le­nin! nem­csak egy bra­vú­ros sza­tí­ra, de egy íz­lé­se­sen tá­lalt drá­ma is – a dis­­szi­dá­lás, a csa­lá­dok szét­sza­kí­tá­sa és a ha­zug­ság­ra kény­sze­rí­tés ugyan­is alap­já­ban vé­ve nem mó­kás do­log. A di­na­mi­kus cse­lek­mény, a per­gő po­é­nok és az osz­tá­lyon fe­lü­li szí­né­szi mun­ka azon­ban kel­le­mes es­tét ga­ran­tál. Bát­ran aján­lom a fil­met azok­nak is, akik­nek már nincs sze­mé­lyes em­lé­kük a Tra­bant és a Spreewald ubor­ka ha­zá­já­ból. Ide­je len­ne, hogy ná­lunk is szü­les­sen egy olyan könnyed han­gú, még­is faj­sú­lyos film a rend­szer­vál­to­zás­ról, amely után egy­szer vég­re mi is el­kö­szön­he­tünk Le­nin­től és ránk ha­gyott kis ba­rá­ta­i­tól.

Good bye, Le­nin! Né­met víg­já­ték, 118 perc, 2002
Ren­dez­te: Wolfgang Becker
Főszereplők: Daniel Bühl, Katrin Sass, Maria Si­mon
Fő­díj, Eu­ró­pai Film­aka­dé­mia, 2003