Mint min­den át­te­kin­tő mű, ez az ‘56-os agit-prop-brossúrákat idé­ző be­tű- és pa­pír­tí­pu­sú kö­tet is a nagy alap­ve­tés­sel kez­di, és Moh­ácsig vis­­sza­men­ne, de ott írás­tu­dó­kat csak holt püs­pö­kök közt lel­het. Így a hír­he­dett kí­sér­te­tes ki­ált­vá­nyi mon­dat után már­is Pe­tő­fit idé­zi (nem, nem azt, hogy „Ha­bár felül a fáklya…”, nem, ez va­la­mi szö­veg­rom­lott ver­zió), az­tán sze­gény Ady jön, Föl­szál­lott a pá­va c. ver­se lá­tens kom­mu­niz­mus, itt leg­alább­is ki­mu­tat­ta­tik. Majd Jó­zsef At­ti­la so­rai a Lebukott-opuszból. Tóth Ár­pád óvat­lan Vö­rös Is­te­ne el­ma­rad­ha­tat­lan kor­kel­lék; ér­de­kes, hogy a rend­szer­ben stal­lu­mot bir­tok­ló iro­dal­má­rok so­sem si­et­tek ki­iga­zí­ta­ni a szov­jet-kom­mu­niz­mus­sal a köl­te­ményt la­zán ös­­sze­mo­só ér­tel­me­zé­se­ket. A po­é­ti­kai ho­ri­zont Jev­tu­sen­kó­ig ível, Jevgenyij meg­bíz­ha­tó, a mi pár­tunk köly­ke, ná­la már húz­ni se kell, hogy oda nem il­lő sza­vak el ne ron­dít­sák az esz­mét: Hi­á­ba is hull ránk jó langyosság/Hátat gör­nyesz­tő évek rohama/És pol­gá­ri un­dok jóllakottság/A for­ra­dal­mat nem adom oda!
Az ide­o­ló­gia ter­mi­nus tech­ni­ku­sa­i­nak tisz­tá­zá­sa so­rán a ko­ra­be­li ol­va­só nem ús­­sza meg a fo­xi-ma­xi tu­do­mányág száj­ból-ga­rat­ból ki­for­du­ló fű­rész­por-so­ra­it, egyik ked­ven­cem az ön­iga­zo­ló té­tel, mi­sze­rint „a szo­ci­a­lis­ta for­ra­da­lom a (tár­sa­dal­mi) fej­lő­dés szük­ség­sze­rű kö­vet­kez­mé­nye”. Ké­sőbb, ki­csit fa­sisz­táz­va, Horthy-pribékezve ugyan, de a há­bo­rú utá­ni Ma­gyar­or­szág­ra ju­tunk; ‘56-hoz ér­ve fé­ke­zett hab­zás­sal Nyugat-bérencezve in­jek­tá­ló­dunk a di­cső­sé­ges 1971-be.
A har­ma­dik öt­éves terv fé­nyes hom­lo­kú gaz­da­ság­irá­nyí­tá­sát fém­jel­zi a mon­dat, mely a le­gen­dás Má­jus 1. Ru­ha­gyár ve­zé­ré­nek aj­ká­ról fa­kad (ahon­nan so­se fogy ki a nó­ta): „Ah­hoz, hogy dol­go­zó­in­kat fog­lal­koz­tat­ni tud­juk, el kel­lett fo­gad­nunk a tő­kés ve­vők szá­zez­res nagy­ság­ren­dű ka­bát­meg­ren­de­lé­sét.” Na, brá­vó.
A fél­múlt­tól (értsd: fé­lünk, hogy nem mú­lik) bú­csúz­va egy gyöngy­sze­met hoz­tam má­ma is, még­pe­dig a Vö­rös Had­se­reg 1956-os éles­lö­vé­szet­ének ko­misszár ez­re­dé­ből, ahol (vél­he­tő­en) lé­te­zett a pi­ros ce­ru­za meg a kenyér(f)osztogató sza­kasz mel­lett egy köl­té­sze­ti ro­ham­csa­pat is, ott pe­dig für­gén ver­selt egy ko­ba­kos ír­nok, bi­zo­nyos Jevgenyij Dolmatovszkij. Gyen­gé­den ok­ta­tó, hornos baj­tár­sa­kat heroizáló, a bu­da­pes­ti fló­ra ti­pi­zá­lá­sá­ra is fi­gyel­met for­dí­tó al­ko­tá­sa a Mun­kás­őr­ség cí­mű, íme:

Nem vi­gyáz­tunk. S a His­tó­ria – mint
An­­nyi­szor – új­ra ko­moly­ság­ra int:
Gond­ta­lan él­ni még ko­rán van!
Az ut­ca­sor ro­mos, ra­gyás, re­pedt,
Kés-vil­lo­gá­sú üveg­cse­re­pek
s tá­tott se­bek a ház fa­lá­ban.
…
Lám, áll a nép – hi­á­ba a sok rom –
Vé­di a mun­kás-pa­raszt ha­ta­lom,
Mely fegy­ve­rét ma­rok­ra fog­ta.
Ba­rack­vi­rág csil­lan a kert fe­lől,
A pes­ti ut­cán át­bal­lag az őr:
Mun­ka­ru­ha s le­ni­ni sap­ka.