Kisded, pingpong, hegedű
Más a lelkem (2004. január) Van, akiknél a világ a gyermek és a hegedű körül forog. Ketten forgatják a napi ringlispílt: mit ad Isten, van álompárja a hazai hegedűvilágnak! Kokas Katalin mint valami olimpikon, úgy telenyerte már magát neves versenyeken, csillagszemének csillaga egyre feljebb jut a koncertéletben is. Ikercsillaga férje, az ugyancsak hegedűművész Kelemen Barnabás, és a csillagképbe háromszögelt bő féléve a kis Hanna. Miért ne kezdhetném ünnep utáni kötekedésem Katival épp a születésről? – Alkotóművészeknél a gyermek érkezése belülről is megváltoztathatja a praxist. Énekesnőknél a hormonális fejlemények a hangot is átformálják. De mit érez a hegedűművész? – Nálunk nincs változás. Habár… mivel minden megváltozott Hanna érkezésével, az időt előtte és utána számítjuk, tehát azóta nyilván másképp is hegedülök. A hegedűhang mint olyan a teljes testből szól, de leginkább a lélek formálja. És mivel más a lelkem, más a hangom is. – Szóval mégis van változás, pedig az ujjad, a csuklód ugyanaz. – Persze. De tudod, mi az érdekes? Hogy az én hegedűhangom a legszebb állapotos koromban volt. – Ki hallotta így? Nincs ez kissé túlmisztifikálva? – Misztikus, az biztos, hisz nem volna egyszerű megmagyarázni, de Barnabás is hallotta, mások is szóvá tették, tehát nem én találtam ki. Különben arra gondolok, hátha attól szólt úgy a hangszerem, a testem és a lelkem, hogy Barnabás génjeit is magamban hordtam ekkor. – Lám, lám, mennyire más is a hegedűművész, ha nő… De a Rád váró irodalomban vannak-e szerinted kimondottan nőies darabok? – Határozottan állítom, hogy nincsenek. A művek 99 százalékát amúgy is férfikomponisták írták. Viszont amire felkérnek, azt a darabot mint nő játszom el. – Na de a kantilénásabb, éneklőbb művek, a hajlékonyabb, puhább tételek… – Tévedés feltételezni, hogy azok nőiesek volnának. Egyébként sokszor a nők hegedülnek keményebben, erőteljesebben. – Biztos kompenzáltok… – Nem. Épp, hogy keményebbek vagyunk nálatok, hisz a szülés is bennünket erősít. Nehogy azt hidd, hogy feminista volnék, de tényleg nem látok efféle különbségeket. Függöny mögött se mondanám meg, melyik nemből való húzza éppen. Ha pedig mégis az eltérésekre kérdezel, akkor inkább a gyakorlási technológiát említeném. – Kevésbe vannak kötélből az idegeitek? – Tény, hogy a férfiak a strapás gyakorlásokat valahogy jobban bírják. Mióta Barnabás próbametódusát eltanultam, már könnyebb túljutnom egy-egy monoton ismétlő fázison. – És az sosem idegesítő, hogy összekötött életetek, közös hangszeretek, ikerpályátok nyomán esetleg vesztetek az egyéniségetekből? Tessék, már úgy tanulsz, ahogy ő… – Dehogy! Ettől csak többek leszünk! Például ha Barnabás készül egy koncertre, és azt a darabot én még sose játszottam, mennyivel könnyebb lesz nekem, amikor rám kerül a sor: minden hangját betéve tudom! A kisbaba miatt most úgysem a régi beosztásom szerint készülök, hisz nem tudok rendszeresen, mindennap ugyanúgy gyakorolni. Ha viszont közeleg a koncert, mindent beleadok megint, és ilyenkor jönnek igazán jól ezek az önfeledten memorizált nyereségek. – Jó, jó. Házaspár vagytok, tehát állandó interakcióban éltek. Nyilván mindent megvitattok, kielemeztek. Hogy viseled el, ha ő mégsem úgy játssza, ahogy Te tennéd? – Miért kellene úgy játszania? Az előbbi példánál maradva: én sem úgy fogok muzsikálni, ahogy korábban, esetleg éppen a fülem hallatára Barnabás a maga verzióját elkészítette. Pusztán az anyagot tudjuk egyformán, a kottafejeket; ahogy a piros színt is mindketten pirosnak látjuk, egészen biztos viszont, hogy mégsem ugyanolyannak. Ha már a pódiumon állok, csakis a magam olvasata lehet, ami onnantól megszólal. – Van nálatok szakmamentes nap? Amikor kijelentitek: ma nem hegedülünk, szóba se hozzuk? – Nincs! Unalmas is lenne! – A hangszeredet babusgatod? Kitüntetett bánásmódot kap, mint egy komolyan vett kabalalény, plüssállat, bármi, vagy inkább óvott munkaeszköz csak, mint egy kocsi vagy toll? – Mióta Hanna köztünk él, leginkább vele babázom, persze, de nem kérdés, hogy a hegedűm is a gyermekem. Brácsám is van, őt is nagyon szeretem, mostanában sokat foglalkoztam vele a Mozart Concertante kapcsán. – Istenem, sosincs lazítás? Hát milyen zene szólt szilveszterkor? – Az óévet vendégségben búcsúztattuk, pinpongoztunk, tehát a zenét se mi határozzuk meg. De ma például egész nap a Bach-Magnificat ment… Barna, melyik felvétel is? Igen, a Savall-féle, de Gardinerét is szeretjük. – Van olyan mű, amellyel annyira nem rokonszenvezel, hogy ha kérnének, se vállalnád? A klasszikus zenében se lehet mindent szeretni… – Nem… nem tudok annyira ellenszenves darabot mondani. Előfordult, hogy egy versenyre a kortárs kötelezőt nem voltam képes megkedvelni. Gyakorolgattam, mert muszáj volt, de nem került közel a szívemhez. És a színpadra lépés előtt negyedórával leesett a tantusz, ott rögtön megszerettem. Szólítottak, hegedülni kezdtem – és különdíjat adtak érte… mit sem sejtve az előzményekből! (Hanna vacsizna már, és jó éjt-puszira várnak a hangszerek is. Itt a vége. Aki pedig igazi, befejezett interjút akar Kokas Katitól, vezényelje ki magát a koncertekre, például január 13-án az MTA és másnap a Zeneakadémia termeibe, ahol Sibelius hegedűversenye szólal meg a babusgatott hangszeren.)
|