z Arad­tól ke­let­re, 15-20 km-re fek­vő sző­lők esz­mé­nyi mó­don szem­lél­te­tik, hogy a ré­gi ma­gyar nyelv szí­ve­sen ne­vez­te Hegy­al­já­nak a mi­nő­sé­gi bor­vi­dé­ke­ket. Az asz­tal­la­pos­sá­gú ró­ná­ból domb­sá­gi át­me­net nél­kül emel­ked­nek ki a 400-500 mé­te­res he­gyek, nyu­ga­ti és dé­li lej­tő­i­ken a sző­lő­ül­tet­vé­nyek­kel.
Mi­e­lőtt ku­li­ná­ris él­ve­ze­tek­nek át­ad­juk ma­gun­kat, jólesik a gép­ko­csi­ban el­tu­nyult tes­tet ki­fá­rasz­ta­ni. Leg­nagy­sze­rűbb cél­pont a vi­lá­go­si vár. A tör­té­nel­münk kor­sza­kos for­du­la­tá­hoz ne­vét köl­csön­ző köz­ség po­ros és je­len­ték­te­len: köz­pont­já­ból, a fegy­ver­le­té­tel alá­írá­sá­nak he­lyet adó Bohus-kúria mel­lől in­dul­va, bő egy­órás gya­log­út, több mint négy­száz mé­ter­nyi szint­kü­lönb­ség­gel visz a rom­hoz. A ki­lá­tás le­nyű­gö­ző. Kis­sé észak­ra lát­szik a gyá­szos em­lé­kű tér­ség, mely ma épp­oly moz­du­lat­lan és hall­ga­tag, mint le­he­tett tör­té­nel­mi sze­re­pe ide­jén. Ko­pár­sá­gát is őr­zi, hi­szen az Al­föld-fá­sí­tá­si prog­ram már nem érint­het­te. A szem­ha­tá­ron va­la­hol Arad sej­lik, az el­len­ke­ző ol­da­lon la­kat­lan er­dős he­gyek ma­ga­sod­nak. Nincs al­kal­ma­sabb hely múlt fö­löt­ti bo­ron­gás­ra. Az om­la­dék pon­to­san il­luszt­rál­ja a vers­sort: „Vár ál­lott, most kő­ha­lom”. Tör­té­nel­mi stí­lus­ér­zék­kel még a szik­lá­kon fész­ke­lő hol­lók is tisz­te­let­ben tart­ják a tö­ké­le­tes csön­det, mert csak rit­kán ká­rog­nak a fe­jünk fö­lött.
A vi­dék má­sik ne­ve­ze­tes mű­em­lé­ke, Solymos vá­ra a Ma­ros al­föl­di tor­ko­la­tá­ban emel­ke­dő szir­ten áll, me­re­dek gya­log­ös­vé­nyen húsz perc alatt el­ér­he­tő. Gó­ti­kus pa­lo­ta­ma­rad­vá­nya­i­ért és az in­nen is fe­lejt­he­tet­len ki­lá­tá­sért ugyan­csak ér­de­mes meg­néz­ni. Alant az Er­dély­ből az Al­föld­re ve­ze­tő leg­fon­to­sabb út nyú­lik el, el­mond­ha­tat­lan, hogy év­ez­re­de­ken át kik és há­nyan jár­tak raj­ta. Nem mes­­sze a Dél-Alföld leg­nép­sze­rűbb ró­mai ka­to­li­kus kegy­he­lye, Máriarada tor­nyai lát­sza­nak. Fe­ren­ces atyák gon­doz­zák, a mi­se ma­gyar és né­met nyel­vű. A Ma­ros-bal­par­ti Lippa olyan el­ha­nya­golt és le­han­go­ló ál­la­po­tú, hogy nem ja­va­sol­juk meg­lá­to­gat­ni.
Kü­lön­ben a Hegy­al­ja azo­kat ra­gad­ja meg leg­in­kább, akik ér­zé­ke­nyek egy ha­nyat­ló kultúrtáj me­lan­kó­li­á­ja iránt. A sző­lők va­la­ha jó­részt ara­di és sze­ge­di úri bir­to­ko­so­ké vol­tak: ők ala­kí­tot­ták ki a prés­ház, a kú­ria és a vil­la ta­lál­koz­ta­tá­sá­val az it­te­ni jel­leg­ze­tes sző­lő­be­li épü­le­tet, a kol­nát. Kő­lá­bas nagy­ka­pu fo­gad, alul pin­ce, felül la­kó­szo­bák he­lyez­ked­nek el, az ud­va­ron te­re­bé­lyes gyü­mölcs­fák áll­nak. Nem ne­héz el­kép­zel­ni, mi tör­tént, ami­kor a sző­lő­ket ál­la­mi gaz­da­ság­gá szer­vez­ték, és az egyik völgy­ben „bor­kom­bi­ná­tot” épí­tet­tek. A né­hány éve le­zaj­lott magánosítás je­len­tős rész­ben ma­gyar tu­laj­do­no­sok­nak jut­ta­tott vis­­sza bir­to­kot, de a foly­to­nos­ság ne­he­zen áll hely­re. A sző­lők több mint fe­le par­lag, nincs, aki mű­vel­je, nincs tő­ke a föl­újí­tás­hoz.
El­fo­gad­ha­tó szál­lást leg­in­kább Ara­don le­het ta­lál­ni, de akad itt is. Pan­zi­ó­nak be­ren­de­zett, han­gu­la­tos kol­ná­ban ta­lá­lunk he­lyet, Mé­nes és Ópálos ha­tá­rán. Ma­gyar a tu­laj­do­no­sa, ki­tű­nő a kony­há­ja, csa­lá­di­as a ven­dég­lá­tás. Szo­bá­it „his­to­ri­kus” stí­lus­ban ren­dez­ték be s nem­csak ócs­ka, ha­nem ér­té­kes pol­gá­ri és pa­rasz­ti da­ra­bok­kal. Ópáloson, ahol a hegy­al­jai „bo­rút” ki­ága­zik az er­dé­lyi or­szág­út­ból, ta­lá­lunk rá az ugyan­csak ma­gyar tu­laj­do­nú „Vine Princess” pin­cé­szet­re. Ha a to­ka­ji a bo­rok ki­rá­lya, a mé­ne­si va­ló­ban bor­her­ceg­nő. A nyolc­fé­le bor­ból ne­künk a há­roméves ka­dar­ka íz­lik a leg­job­ban. Ezt ne­vez­het­te Cholnoky „ma­gyar-vö­rös”-nek. Az Eu­ró­pai Unió vár­ha­tó bor­ára­da­tá­ra gon­dol­va, nem ke­vés ag­go­da­lom­mal kí­ván­juk, hogy a mé­ne­si­nek is­mét si­ke­rül­jön nagy hír­re szert ten­ni, ne­künk pe­dig ide vis­­sza­tér­ni.