Gondolkozott-e már azon az Ol­va­só, mi tör­té­nik, ha fel­játs­­sza Bee­tho­ven Hold­fény-szo­ná­tá­já­nak ele­jét (az elég könnyű) oda­ha­za a mini-music-center be­épí­tett mik­ro­fon­ja előtt? Vagy le­for­gat ott­hon egy ré­gi, noname ba­ke­li­tet, és recsegésmentesen át­ír­ja CD-re, kis tö­meg­zajt, sus­tor­gást ke­ver hoz­zá. Mind­két eset­ben meg­szü­let­het, mond­juk, Szvjatoszlav Richter, mond­juk, kisinyovi, mond­juk, '67. már­ci­us 5-i kon­cert­jé­nek ed­dig ki­adat­lan fel­vé­te­le. Ha meg­ve­szem, el­kez­dek hin­ni is a bo­rí­tó­ban, és jó lesz ne­kem – de még jobb lesz az agya­fúrt gyár­tó­nak. Azt hi­szem, ha va­la­mi, hát ez vol­na a tisz­ta ha­szon. Vá­sá­rol­tam én már Pavarotti-lemezt, amin nem ő éne­kelt, bár ez a szó kis­sé eufemizálja an­nak a név­te­len pa­sas­nak ese­té­ben a hang­adás meg­szen­telt sza­vát.
Még­sem ez a fő baj. Más­képp is le­het pénzt ke­res­ni. Ju­go­szlá­vi­á­ban vagy más, pil­la­nat­nyi­lag épp ol­csó he­lyen a kis­vá­ro­si ze­ne­kar­ral fel­ve­szek pár nép­sze­rű mű­vet. Vi­val­di­kat, Mo­zar­tot, Bee­tho­vent. Ka­ma­ra­da­rab­ok előny­ben. Per­sze, az együt­test a fel­vé­tel ide­jé­re át­ne­vez­zük, le­he­tő­leg a Festival, vagy a Lon­don, a Vienna, vagy a Philharmonic sza­vak sze­re­pel­je­nek ben­ne. És nyo­mom is a cédét. Szer­ző­ink több mint 70 éve hol­tak, a szűk esztendőkben ten­gő­dő ze­né­szek­től disz­kont­áron meg­vál­tom a fel­vé­tel jo­ga­it (ír­hat­nám be­csa­pás­nak is, de az olyan ci­ki), és még tisz­tább hasz­not hú­zok. Mert itt sen­ki ne­vé­vel vis­­sza nem él­tem, csak el­adom, mint az Adios tás­kát meg a Panasenic hi­fi-cuc­cot. Mert a kom­po­nis­ta klas­­szi­kus, a mű nép­sze­rű, az a 4-5 ze­ne­kar­név­be ül­te­tett szó pe­dig hú­zó­erő a fe­lü­le­tes vá­sár­ló­nak. És min­den an­go­lul le­gyen, ki­sebb hi­bák­kal, hogy a nyel­vet tu­dó­kat is el­bi­zony­ta­la­nít­sam. Ol­csón adom vi­szont, hogy leg­alább a pénz­tár­nál ne kell­jen he­zi­tál­ni, öccázbó' meg­van ha­zá­ra a ku­lis­­sza.
És a leg­szo­mo­rúbb most jön: vi­szik a le­me­ze­ket, mint a cuk­rot, öt­ezer­ből már azt hi­szik, zseb­re tet­ték mind­azt, amit a ze­ne­iro­da­lom­ból ér­de­mes. (Ér­tem én, per­sze, mert a nagy ki­adók re­per­to­ár­ja tíz­szer en­­nyi­be ke­rül. De ha azo­kat sen­ki se ve­szi, nem is lesz ol­csóbb soha…) És a leg­meg­átal­ko­dot­tabb­ja, il­let­ve a leg­jobb szán­dék­kal vá­sár­ló kis­pén­zű ze­ne­ba­rát még hall­gat­ja is eze­ket a ja­va­részt csap­ni­va­ló mi­nő­ség­ben és igen gyen­ge mű­vé­szi tar­ta­lom­mal rög­zí­tett ko­ron­go­kat. Is­mer­te­tő­jel­ük áru­kon és gagyi bo­rí­tó­ju­kon kí­vül, hogy min­dig so­ro­zat­sze­rű­en (döm­ping­vá­sár­lás!) je­len­nek meg, ezer kön­tö­sük le­het. És egy­pár kar­mes­ter­név, ijesz­té­sül: Anton Nanut, Ale­xan­der von Pitamic, Hans Zanotelli, Sidney Lark, Alberto Lizzio, Hen­ry Adolph.
Most in­du­lok, és szétlemezvágózom mind. Amed­dig le nem kap­csol­nak, foly­ta­tom a kultúrkampfot, de el­kel­ne egy kis szo­li­da­ri­tás a fül­sér­tés el­le­ni csa­tá­ban.
Leg­alább mi, itt a jobb csa­tor­ná­ban ne hall­gas­suk a Vá­ro­si Diszharmonikusokat.