Szocializációm So­rok­sá­ron kez­dő­dött a ro­ko­nok­nál, ahol va­la­mi ho­má­lyos ere­de­tű szo­kás­ként még olyas­mi is élt a nyolc­va­nas évek ele­jén, hogy a gye­re­kek szá­má­ra poszt­hu­musz tojt a disz­nó; igen, igen, mint a nyu­szi. (Nép­raj­zos ol­va­só­ink, re­mé­lem, zo­kog­nak – a szerk.) Az már hét­éve­sen is de­ren­gett: a disz­nó ál­la­po­tát el­néz­ve nem va­ló­szí­nű, hogy sze­gény co­ca ép­pen mentosz fresmékert és sző­lős-man­du­lás milka cso­kit nyom­jon az örök va­dász­me­zők sze­gé­lyén, de hit­tük a cso­dát, mert jó volt. (A csa­lád fe­lét be­va­go­ní­roz­ták 1946-ban, így a ki­es baden-württembergi Nürtingenből jött az el­lát­mány.) Utá­na pa­ra­di­cso­mos má­jat főz­tek az as­­szo­nyok, ami­nek az íze ott, a Schwäbische Türkei észa­ki vég­vá­ra­i­nak kör­nyé­kén a leg­jobb. Haj­nal volt, hi­deg, a fér­fi­ak tisz­tes ká­den­ci­á­val töl­tö­get­ték egy­más­ra a fe­le­se­ket. Rö­vid né­met ve­zény­sza­vak („Óóóóff!” – er­re pél­dá­ul a ket­re­cet fel kel­lett ten­ni a mér­leg­re), vég­te­le­nül ta­ka­ré­kos, ugyan­ak­kor szak­ava­tott moz­du­la­tok, va­la­mi mély­ből jö­vő, hi­deg prof­iz­mus. Ami­nek mind­egy, hogy ro­ham­lö­ve­get ve­zet Tobruk előtt vagy ta­ka­rék­pénz­tárt Ba­jor­or­szág­ban, az ered­mény egy­for­mán im­po­ná­ló. A ma­la­cot le kel­lett fog­ni, meg­bök­ni, pum­pál­ni be­lő­le a vért – azt köz­ben ke­ver­get­ni is kell, hogy meg ne al­vad­jon. A disz­nó köz­ben játsz­hat a gu­mi­lab­dá­val, amit Brüs­­szel­ből ka­pott.
A lát­ványt nem fog­ja meg­éne­kel­ni Kor­da György, az tuti. A ma­lac ki­mú­lá­sá­ig el­telt idő egyéb­ként a leg­kön­­nyebb sza­ka­sza volt a mű­ve­let­nek, utá­na es­té­be haj­ló ke­mény mun­ka kö­vet­ke­zett, amíg a ma­lac­ból né­hány ke­vés­sé hasz­nál­ha­tó test­rész ki­vé­te­lé­vel min­dent fel­dol­goz­tak. Mi ad­dig in­kább az ud­va­ron ro­han­gász­tunk, és leg­fel­jebb ak­kor kap­tunk egy nya­kast, ami­kor az is­tál­ló mé­lyén lé­vő öreg ola­jos­hor­dó­ról le­ol­vas­tuk a tu­laj ne­vét, és or­dít­va tu­da­kol­tuk: „Ma­tyi bácsiiiii! Ki volt az a Luftwaffe?”
E bol­dog gyer­mek­kor­ban és e hi­e­rar­chi­kus vi­lág­ban leg­fel­jebb a ma­lac far­kát mar­ko­lász­hat­tuk, az on­nan elő­rébb lé­vő ré­szek le­fo­gá­sa már fel­nőtt mun­ka volt. So­ha­sem hit­tem, hogy fel­jebb ju­tok.
So­ká­ra si­ke­rült. Hü­lye tör­té­ne­te­ket már min­den­ki hal­lott a fel­rob­bant disz­nó­ról. Csa­lá­dom­ban a víz­zel le­ön­tött, és kro­ko­dil­csi­pe­szek­kel a fü­lén az áram­ütés elől ro­ha­nó ál­do­zat­ról szó­ló szto­ri fut, akit (a disz­nót, már­mint) be kel­lett te­rel­ni a hos­­szab­bí­tó ak­ció­rá­di­u­szá­ba, de ez me­se.
A Fel­vi­dék dé­li sze­gé­lyé­re men­tünk, Nóg­rád­ba. Disz­nót öl­ni és komparatisztikai ta­nul­má­nyo­kat vé­gez­ni. Pis­ti, a hen­tes már nem vál­lal ház­nál vá­gást, de ked­ve­sünk nagy­ma­má­já­nál, az ál­lat­or­vos úrék­nál még igen – oda tar­tot­tunk. Pis­ti a ma­gyar mészárosipari szak­ér­tel­mi­ség ré­sze, nincs szük­sé­ge ve­zény­sza­vak­ra, rá­adá­sul nem ké­sel, ha­nem EU-konform mó­don lő. Egé­szen Szécsényig, sőt Hat­va­nig köz­is­mert tény, hogy az ő hur­ká­ja a leg­jobb, és mé­lyen meg­ve­ti azo­kat, akik rizst rak­nak a vé­res­be. A staff tag­ja még La­ci és édes­any­ja, akik az abá­lás te­kin­te­té­ben két kü­lön is­ko­lá­hoz tar­toz­nak: Ilcsi né­ni es­kü­szik, hogy az abálóvízbe kell egy kis te­jet ten­ni, míg La­ci ezt ba­dar­ság­nak tart­ja. Össze­tű­zé­sük egyet­len dis­­szo­náns ele­me volt a vá­gás­nak, de úgy fes­tett, mint az ugo­ros–tö­rö­kös vi­ta, tu­laj­don­kép­pen min­den­ki­nek iga­za volt. Itt vég­re fog­hat­tam a csül­köt és részt vet­tem a fel­dol­go­zás­ban. Nem ál­lí­tom, hogy a né­met Reinheitsgebotnak min­den­ben meg­fe­lelt vol­na, ahogy a tor­ná­con a la­poc­ká­kat szé­pen sor­ban mind ki­rak­tuk, de a Hús­ipa­ri Ter­mék­ta­nács le­for­gat­ha­tott vol­na egy szív­hez szó­ló rek­lám­fil­met. A disz­nó­ölés egyik alap­ve­tő vo­ná­sa, hogy té­len szo­kás űz­ni, ezen idő­szak pe­dig rend­sze­rint hi­deg. E meg­ál­la­pí­tá­sok out­put­ja ké­zen­fek­vő: vagy in­ni kell, vagy fáz­ni. A ru­mos tea fel­ta­lá­ló­já­ra sze­ret­nék ez­úton sza­vaz­ni a Prima primissima-díjra pá­lyá­zók kö­zül: az il­le­tő ki­vé­te­les jót tett az em­be­ri­ség­gel, sőt lel­kes ta­nít­vá­nyá­ra, a Várda Drink Kft. Sü­tő­rum fan­tá­zia­ne­vű ita­lá­nak meg­al­ko­tó­já­ra is nagy-nagy szív­me­leg­ség­gel gon­do­lok az­óta fo­lya­ma­to­san. Ugyan al­ko­hol­tól pá­rál­ló szem­mel lé­nye­ge­sen ne­he­zebb húst ap­rí­ta­ni, de leg­alább nem érez­zük, hogy be­tyá­rul fá­zik a lá­bunk.
A disz­nó­ölést hi­ba vol­na pár­ba ál­lí­ta­ni az­zal, hogy az öreg fo­tel­ben Purcell Dido és Ae­ne­as-át hall­gat­va (Dido: Victoria de los An­ge­les, Ae­ne­as: Peter Glossop, ve­zé­nyel: Sir John Barbirolli), pi­pánk­ból bo­dor füst­fel­hő­ket ere­get­ve Auchan-katalógust la­poz­ga­tunk, ez más tí­pu­sú te­vé­keny­ség. Tűn­jön bár blasz­fé­mi­á­nak: olyas­mi, mint a temp­lom­ba já­rás. Em­lé­kez­te­tő és meg­erő­sí­tés ez ar­ról, hogy az élet küz­de­lem. Ölés, gyi­lok, mun­ka, sár, erő­fe­szí­tés. Egy disz­nó­ölé­ses nap vé­ge olyan, mint a füg­göny­kar­nis fel­fú­rá­sa vagy a kon­nek­tor meg­sze­re­lé­se. Va­la­mi hasz­no­sat csi­nál­tunk, ami­nek lát­sza­ta van: nem le­het be­néz­ni a nagy­szo­bá­ba és be le­het dug­ni az ol­va­só­lám­pát. De ezek­nél sok­kal na­gyobb sza­bá­sút cse­le­ked­tünk. Disz­nót öl­tünk, olyas­mi­ben vet­tünk részt, amit a nők rend­sze­rint nem szok­tak csi­nál­ni, vi­szont ők is el­is­me­rik az erő­szak szük­sé­ges vol­tát: húst hoz­tunk a csa­lád­nak, te­hát fenn­ma­rad­hat a törzs. Érint­kez­tünk a ben­nünk meg­bú­vó ősi­vel, ré­sze­sé­vé vál­tunk a nép­ha­gyo­mány­nak és még be­let sem kel­lett pu­col­nunk. Ilyen jól meg le­het úsz­ni.