Hasonló mé­lyen­szán­tó mar­ha­sá­gok­kal ká­bít­juk ma­gun­kat, mi­kor már har­ma­dik nap­ja asza­ló­dunk a ma­gyar egész­ség­ügy egyik ki­vá­ló in­téz­mé­nyé­ben. Is­po­tály­ról szól­ván a ma­gyar lé­lek a ka­zinc­bar­ci­kai kór­ház csö­ve­it, a ret­te­ne­tes le­har­colt­sá­got il­let­ve – a Private Gold üd­vös el­ter­je­dé­se nyo­mán – a nő­vér­kö­peny alól kificcenő csipketangát vi­zi­o­nál­ja. Itt sem­mi ilyes­mi nincs: a li­nó­le­um új, föstve is volt, szo­bánk el­vi­sel­he­tő, töb­bé-ke­vés­bé ép­el­mé­jű szo­ba­tár­sak­kal, aki­ket hét­vé­gé­re amúgy is ha­za­en­ged­tek, az étel ehe­tő. Un­juk ma­gun­kat meg legénykedhetnékünk is van, le­me­gyünk a té­vé­szo­bá­ba, hogy meg­néz­zük va­sár­nap es­ti be­te­vő baszós-kardozós fil­mün­ket. Mert hi­á­ba az ér­tel­mi­sé­gi csilli-villi, csak em­ber­ből va­gyunk mi is, és ami­kor John Woo röp­te­ti a ga­lamb­ja­it a louisianai mo­csár­ban, Jean-Claude meg oda­csap, szó­val ott je­len­tő­sen szé­le­se­dik po­li­to­ló­gi­ai mű­velt­sé­günk. Ép­pen me­leg­szik az ak­ció, a fő­hőst tíz­szer el­ta­lál­ják, de sze­ren­csé­re csak egy hor­zso­lás, ahogy a hitgyülissé vált köl­tő da­lol­ja, mi­kor nyi­kor­dul a szo­ba­aj­tó, és va­sár­nap es­ti ma­gá­nyunk­ban tár­sat ka­punk. Elő­ször a nyűtt frot­tír­kö­penyt lát­juk, meg a lát­ha­tó­an ápo­lás­ra szo­ru­ló láb­kör­mö­ket. A szét­ivott arc meg a zi­lált fri­zu­ra ké­sőbb buk­kan ki a fél­ho­mály­ból. „Na, öcsi, kap­csold csak el gyor­san ezt az am­csi szart. A má­si­kon sport­ös­­sze­fog­la­ló van.” A meg­szó­lí­tás ré­gi gye­rek­ko­ri tra­u­má­kat ak­ti­vál. Csend­ben, ám­bá­tor pa­rázs­ló in­du­lat­tal je­gyez­zük meg, hogy a má­so­di­kon lé­vő szo­bá­ban a sport­ös­­sze­fog­la­lót né­zik, egyéb­ként meg mi vol­tunk itt előbb. „Szia” – for­dí­tunk há­tat de­monst­ra­tí­ve, egyút­tal vis­­sza­ad­juk a csendőrpertut, hogy csak úgy röp­köd­nek a ka­kas­tol­lak. Al­só és fel­ső elmutcai vi­téz Krüger Fré­di­nek elő­ször el­akad a sza­va. To­váb­bi vá­la­szát nem idéz­nénk, ve­zér­mo­tí­vu­ma a ge­ne­rá­ci­ók köz­ti össz­hang meg­bom­lá­sa fe­lett ér­zett fáj­da­lom, meg­bil­lent ne­mi iden­ti­tá­sunk szél­jegy­ze­te­lé­se, il­let­ve har­cos ki­ál­lás az eu­ró­pai kul­tu­rá­lis pre­fe­ren­ci­ák mel­lett. „Néz­zed csak a gyil­kos am­csi­kat, vazze’. Ben­ne vagy­tok ti mind a va­la­guk­ba, pe­dig azok ugyan­olyan­ok mint a rusz­kik. Ro­had­tak” – mond­ja, és be­vág­ja az aj­tót.
Az eset, lát­szó­la­gos fleg­ma­sá­gunk da­cá­ra fel­ka­vart ben­nün­ket. Jean-Claude meg a „Vé­ge” fel­irat irá­nyá­ba lo­va­gol a mo­csár­ban. Ame­ri­ká­ban nem jár­tunk: ez egy. Va­la­mi­kor na­gyon ré­gen ta­lál­koz­tunk ugye – nem rész­le­te­zen­dő kö­rül­mé­nyek kö­zött – ka­masz­ko­runk ide­ál­já­val, Belindával, aki így vis­­sza­te­kint­ve ked­ves, ám­bár rop­pant nagy fe­ne­kű, kis­sé hí­zé­kony lány volt a bib­lia­öve­zet kel­lős kö­ze­pé­ből, ahol min­den­ki­nek ku­ko­ri­ca a je­le az ovi­ban. Saj­nos gya­lá­za­to­san be­szél­tünk an­go­lul, ez tő­ben met­szet­te el a ro­mán­cot. Ez ket­tő. Heather, Seattle-ből va­la­mi za­va­ros egye­te­mi cse­re­kap­cso­lat mián ve­tő­dött el fe­lénk, és egy­szer be­ug­rott an­gol­ta­ná­runk he­lyett. Hall­ha­tott már va­la­mit a já­té­kos nyelv­ta­nu­lás­ról, ezért sa­ját csa­lá­di fény­ké­pe­it mu­to­gat­ta ne­künk. Ott lát­tunk egy fo­tót, amely mély nyo­mot ha­gyott ben­nünk. A raj­ta lát­ha­tó je­le­ne­tet nem ír­juk le rész­le­te­sen, kon­zer­va­tí­vok vol­nánk. Elég le­gyen an­­nyi, hogy egy szü­le­tés­na­pi tor­ta mar­ci­pán­dí­szé­nek és a felláció ak­tu­sá­nak já­té­kos ösz­­sze­kap­cso­lá­sát lát­hat­tuk, és rög­tön több kér­dés is fel­ve­tő­dött ben­nünk. Pél­dá­ul: ki akar ilyen tor­tát? Ki akar tré­fá­san imi­tál­ni ilyes­mit? (Csi­nál­ja ren­de­sen.) Ki az, aki ezt le­fény­ké­pe­zi? És mi­lyen lel­ke van an­nak, aki ezt mu­to­gat­ja? Az ép­pen ak­tu­á­lis el­nök­vá­lasz­tás­ról Heathernek drá­ma­i­an egy­sze­rű vé­le­mé­nye volt: abor­tusz te­kin­te­té­ben Clin­ton „pro choice”, Dole pe­dig „pro life”; nem kell asz­tat komp­li­kál­ni. „Ezek az am­csik be­te­gek” – ál­la­pí­tot­tuk meg az órán részt­ve­vő tétékás kol­lé­gák­kal, és köz­ben csor­gott a nyá­lunk. Ez há­rom. Egy­szer lát­tunk bi­zo­nyí­tot­tan ame­ri­kai ere­de­tű fű­zöld kecsapot. Ez négy.
Sze­mé­lyes be­nyo­má­sa­ink te­hát nem so­kat ér­nek, és ezek (a be­nyo­má­sok) a ma­gunk­faj­ta doktrínert nem is szok­ták aka­dá­lyoz­ni. Mi bi­zony igyek­szünk ked­vel­ni az Egye­sült Ál­la­mo­kat. Né­hány rend­kí­vül egy­sze­rű ok mi­att: az ame­ri­ka­i­ak­nak – na­gyon mes­­szi­ről és na­gyon tá­vol­ról – je­lent még va­la­mit az, hogy de­mok­rá­cia meg sza­bad­ság, míg az oro­szok­nak nem. És a kí­na­i­ak­nak sem. Nem ál­lít­juk, hogy eze­ket a né­ze­te­in­ket vál­lal­nánk kataton te­kin­te­tű, nem­ze­ti gár­dis­tá­vá lett egy­ko­ri pizzafutárok je­len­lét­ében, amint ép­pen elekt­ró­dá­kat ag­gat­nak fel ki­ál­ló test­ré­sze­ink­re, de ez je­len­leg nem is a mi prob­lé­mánk. Ugyan­is ti­tok­ban sze­ret­nénk atlantisták len­ni, a National Interesttel a hó­nunk alatt sza­lad­gál­ni, süp­pe­dő bőr­fo­te­lek­ben hiperrealistán gon­dol­kod­ni a vi­lág dol­ga­i­ról, igaz­gat­ni ne­héz­se­lyem nyak­ken­dő­in­ket, csak per „Sammy”-ként em­le­get­ni Huntingtont az egye­te­mi klub­ban. Mert so­ha, so­ha ne fe­led­jük: az oro­szok itt van­nak a ker­tek alatt. És hogy hány pénzt ér­nek, ar­ra jó pél­da volt az au­gusz­tu­si tallini finn­ugor vi­lág­kong­res­­szus, ami­kor is az észt­or­szá­gi szov­jet nagy­kö­vet dur­ván meg­fe­nye­get­te egész Ma­gyar­or­szá­got, mert egy szom­bat­he­lyi nyel­vész­pro­fesz­­szor az orosz­or­szá­gi finn­ugor né­pek gyor­su­ló as­­szi­mi­lá­ci­ó­já­ról be­szélt. (Hogy meg­le­gyen a nem­ze­ti egy­ség: a rusz­kik így re­a­gál­tak vol­na egy sumerológiai kong­res­­szu­son is.) Brüs­­szel eb­ben az ügy­ben szót sem ér­de­mel. Nem vá­lo­gat­ha­tunk.
Jó len­ne atlantistának len­ni. Ha az am­csik hagy­nák.