Az értelem hatalma
(2003. november)
A legutóbbi szám írásai közül az Emese az erdőben című váltotta ki a legnagyobb visszhangot. Szerzőnk gúnyolódik – és az ufi.hu fórumán kialakult vitát nézve ki lehet mondani, hogy sok olvasónk előtt egy dolog nem egyértelműen világos. Mégpedig az, hogy mi is a gúny tárgya. Az ősmagyar hiedelemvilág vagy annak mai követői? Hozzászólóink közül sokan nem gondolják azt, hogy szentségtörés történt, és hozzájuk csatlakozunk mi is, amikor szerkesztőségi reakciónkban afelett való megdöbbenésünknek adunk hangot, hogy létezik a polgári jobboldalon olyan vélemény, hogy egymás mellett élhetnek a kereszténység és a pogány hagyományok.
Szerkesztőink és szerzőink között amúgy egyaránt akad történész-hallgató, történelemtanár és történész doktorandusz is. Tudjuk, hogy az államalapítás nem lomtalanítás volt, és az ősmagyar hagyományok lassan haltak el, illetve más-más szerepkörben és kontúrokkal olykor helyet kaptak az alakuló magyar kereszténység életében. Tudjuk, mi a megszentelődés fogalma, a napkultusz, a pálosok jelentősége, hiszen mindez magyar hagyomány, amire jó gondolni és büszkének lenni – már csak azért is, mert a miénk, és csak a miénk. Azonban ez nem jelenti azt, hogy hinnénk Emesében. A népek őstörténeteiben világszerte léteznek analóg helyzetek. Csak egy példa: Mózes is, Álmos is az új haza határán halt meg – ezt ne nevezzük véletlennek, ne mondjuk azt se, hogy valamelyik csalt, hanem tegyük helyére: ezek mondák, egy-egy nép kultúrtörténetének, és, nem tagadjuk: történelmének részei. De vajon kinek szurkolt egy pilisező úriember, amikor a pogánylázadásokat tanulta az iskolában? Nem baj, tényleg nem baj, ha a pogányoknak – de akkor egy másik csatamezőn ne álljon a keresztény oldalra.
Ezeket a hagyományokat véleményünk szerint fennköltségük megtartásával kellene ápolni. A hagyományápolás része az is, hogy igyekszünk nem nevetségessé tenni egy hagyományt. És úgy gondoljuk, hogy a hagyományőrzés fogalmát jobban közelíti az az aktus, amely a hagyományt nem helyén kezelőket illeti kemény (tegyük hozzá: félreérthető) gúnnyal, mint az, amit a szívcsakra-hívők elkövetnek. Nehezen hisszük, hogy akad józan ember, aki nem tartja minimum mulatságosnak azt a működést, amelyben elképzelhető, hogy valaki hithű keresztényként pálosan elmorzsol egy rózsafüzért, de a zsebéből kilóg egy ezoterikus témájú könyv. Vagy-vagy. Ilyen egyszerű. És ha létezik ez a működés, amely – ismerve a honi médiát – jókora publicitást is kap, akkor a képzelt józan emberünknek az ősmagyar hagyományokat hallva, mondjuk Lengyel Dénes nagyszerű mondakönyvét meglátva ez a visszás helyzet jut az eszébe. Ilyen egyszerű elintézni a hagyományainkat. Még két kérdés: 1. Elfogadván azt az állítást, hogy akinek egyoldalú humorérzéke van, annak nincs humorérzéke, adódik a kérdés: a balra gúnyolódó cikkek miért nem váltottak ki eddig hasonló vitát? 2. A német konzervatívok megtűrnek-e a közelségükben olyanokat, akik megünneplik a keresztény Róma feletti germán győzelmet? Na, hát ilyen egyszerű.
|
