Héja, aki galamb (2003. október) Bizonyos értelemben húsz éves kora óta a legnagyobb magyar karmester. Nyurga fiú, és még mindig a harmincon innen, csak holmi karmesterverseny-győzelmen túl. Hosszú keze a zenekar legtávolabbi pontjáig elér. Mi lesz, ha kinyomtatva olvassa majd a szóvicc-címet, ami prekoncepcióm fontos eleme… Héja Domonkos piros dzsekiben jön, ettől eltekintve hétköznapi, vidám srác. Ismerem, de nem jól – az a fázis, amikor legkevésbé természetes, hogy műkomoly arccal indítom az eszközt. – Tegnap este saját szimfonikus zenekarod, a Danubia élén Marton Évát dirigáltad. Számodra ez a koncert egyfajta csúcs felfelé ívelő pályádon, vagy inkább különös nehézséget támasztó akadály, hisz világsztár árnyékában idomulni vagy kénytelen? – Nem dirigáltam Marton Évát, mert énekeseket nem jó „dirigálni”, őt pedig nem is kell. Kellemes meglepetést jelentett, hiszen vele lehetett úgymond kommunikálni a zenéről. – Komolyan mondod? Igényelte és elfogadta az utasításaidat? – Halál komolyan. Igényelte, elfogadta, beírta. Megkérdezte, hogy itt meg ott halkan énekeljen-e, mondtam erre: szuper! Akkor beírom – válaszolta. – Na jó, de azért olyan is volt, hogy kimondottan Te kérted őt valamire? – Persze, sőt ebből volt több, nyilvánvalóan. Ízlelgettük egymást, Mahlert, és ízlett a dolog, így aztán én is kérhettem bármit, és ő is, természetesen. – A dívák gondosan ügyelnek arra, hogy a világot a számukra legmegfelelőbb műsorokkal járják. Mit tehetsz ilyenkor? Elfogadod, hogy mit akar énekelni? – Nekem, persze, az az érdekem, hogy a szólista jól érezze magát, azt formálja meg, ami közel áll hozzá. Ha pedig olyat kérne, ami az elveimmel ellenkezik, akkor azt szóvá teszem. – Vajon mi ellenkezne az elveiddel? – Például, ha Diana Ross-számokat kellene játszanunk. Marton Évára visszatérve: tavaly nyáron három szopránnal léptünk fel, Anna Tomowa-Sintow és Eva Lind énekelt akkor. Éva ezek után szívesen jött el hozzánk, és a koncert után megsúgta, hogy nagy kedvvel adná elő velünk Wagner Wesendonk-dalait is. – Remek. De most komoly kérdés jön… – …ezek szerint máris a riport aranymetszésénél lennénk? De rövid lesz… – Na. Kezdem még egyszer. Ha alkotóművész vagy, csomó eszközöd lehet arra, hogy a világról alkotott képed kivetítsd. De előadóként mindig csak ugyanannak az ötven szerzőnek az életművéből válogathatsz. Mi derül így ki rólad? – Interpretátor vagyok, ezt is kell tennem. Az előadóművészet igen nagy százalékában az a feladatunk, hogy az emberek életének tengernyi kellemetlenségét ellensúlyozzuk. Pozitív élményt kell adnunk (nagyon fennkölt, de) az a cél, hogy megtisztuljanak. A zenészeknek pedig legyen – van is – véleményük a világról, de azt a színpadon kívül, és nem azon játszva kell megmutatni. – Mi van, ha azt érzed: amit betanítottál a próbákon, már nélküled is megállna a lábán? Az a karmester csődje vagy épp diadala? Átszellemült arccal taktírozol tovább? A kezed le mégse engedheted… – Miden elmegy nélkülem is – valahogy. Nyilván zenekar meg darab válogatja, hogy miként. A berlinieknél szerintem bármi elmenne karmester nélkül is. De egy szinttel feljebb még nekik is szükségük van karmesterre. A legtöbb azon múlik, mennyi és mennyire minőségi munkát teszünk a koncert mögé a felkészülés során, ott pedig meghatározó a dirigens szerepe. Ami tehát pálca nélkül menne, az is a pálcától menne úgy, ahogy. Jobb esetben a hangversenyen ehhez még tudok valami pluszt nyújtani. – Ha mindenki mindent jól megtanult, és számol a kottában, miért kell beinteni a kürtállást vagy az oboaszólót? Úgyis tudja a művész, mikor mi és hogyan következik! – Mert biztonságot ad. Én legalábbis ezt feltételezem: ha én ülnék ott, nekem is jólesne egy barátságos pillantás, hogy igen, jó helyen jársz, és a megformálásban már a karmester is nyilván tud segíteni. Az operaszínpad pedig kotta nélkül dolgozik, ott tehát főleg hálásak az intés miatt, de a zenekar ugyanúgy: bármennyire is ott van előtte az anyag, mégis igényli ezt a típusú törődést is. – Gondolom, most leszögezed majd, hogy minden zenekarhoz másképp kell közelíteni. De miért nem elég egy általános hozzáállás, miért nem elég ugyanolyannak lenni ugyanannak a műnek vezénylésekor, ha történetesen másik zenekar előtt állsz is? – Én nem gondolom, hogy másképp kéne a zenekarokhoz állni! – Tényleg nem szólnál másképp a Rádiózenekarhoz, mint saját Danubiádhoz?! – Jó. Azért különbségek vannak. A kassai filharmonikusokat például magázom, az Operaház zenekarát is, általában ez jellemző rám. A matávosokat viszont tegezem, igaz, hozzájuk nagyon fiatalon kerültem, és az a kapcsolat igen régóta tart, és persze, a Danubiát is. – A magázódással talán önmagad véded tőlük, mégis jóban vagy az együttesekkel. De érdemes-e, fontos-e barátságban lenni a muzsikusaiddal? Nem megy a munka kárára, ha már hátba vág a nagybőgős? – Ha hátba vágnak, akkor már baj van. Résen kell lenni: én nem vagyok a diktatórikus módszerek híve, de más a szeretet és a tisztelet is. Szerintem a kettő elegye a célravezető, tisztán, külön egyik se elég. – A zenekarod most múlt 10 éves, barátaidból alakítottad anno. Már biztosan túl vagy azon a pillanaton, amikor oda kell szólni valamelyik komádnak, hogy öregem, ez így nem megy tovább, vége. – Ebbe már beleszoktam, bár nem volt egyszerű. De nyugaton se úgy megy, hogy rászólnak Herr X-re, hogy menjen, mert ott áll már egy nálánál jobb hangszeres, hanem csökkenő teljesítményét, rosszabb periódusát látva azt kérdik meg, hogy miben segíthetnek? Különben a muzsikusnak hasznára van, ha akár örökös tagságot szerez együttesénél, de a már karmesternek nem tesz jót, ha csak egy zenekarnál cövekel le. – Szeretnéd-e egyáltalán, ha lenne még Danubia Zenekar akkor, amikor majd 2036 körül nyugdíjkorba érnél? – Lelkem mélyén szeretném, ám mondom, abban nem vagyok biztos, hogy az én vezetésemmel kell nekik is nyugdíjba vonulniuk. (De ha nyugdíjnál tartunk, akkor végeztünk is, nem? Kóda, kettősvonal?) – Ja? Persze.
|