– Teg­nap es­te sa­ját szim­fo­ni­kus ze­ne­ka­rod, a Danubia élén Mar­ton Évát di­ri­gál­tad. Szá­mod­ra ez a kon­cert egy­faj­ta csúcs fel­fe­lé íve­lő pá­lyá­don, vagy in­kább kü­lö­nös ne­héz­sé­get tá­masz­tó aka­dály, hisz vi­lág­sztár ár­nyé­ká­ban ido­mul­ni vagy kény­te­len?
– Nem di­ri­gál­tam Mar­ton Évát, mert éne­ke­se­ket nem jó „di­ri­gál­ni”, őt pe­dig nem is kell. Kel­le­mes meg­le­pe­tést je­len­tett, hi­szen ve­le le­he­tett úgy­mond kom­mu­ni­kál­ni a ze­né­ről.
– Ko­mo­lyan mon­dod? Igé­nyel­te és el­fo­gad­ta az uta­sí­tá­sa­i­dat?
– Ha­lál ko­mo­lyan. Igé­nyel­te, el­fo­gad­ta, be­ír­ta. Meg­kér­dez­te, hogy itt meg ott hal­kan éne­kel­jen-e, mond­tam er­re: szu­per! Ak­kor be­írom – vá­la­szol­ta.
– Na jó, de azért olyan is volt, hogy ki­mon­dot­tan Te kér­ted őt va­la­mi­re?
– Per­sze, sőt eb­ből volt több, nyil­ván­va­ló­an. Íz­lel­get­tük egy­mást, Mah­lert, és íz­lett a do­log, így az­tán én is kér­het­tem bár­mit, és ő is, ter­mé­sze­te­sen.
– A dí­vák gon­do­san ügyel­nek ar­ra, hogy a vi­lá­got a szá­muk­ra leg­meg­fe­le­lőbb mű­so­rok­kal jár­ják. Mit te­hetsz ilyen­kor? El­fo­ga­dod, hogy mit akar éne­kel­ni?
– Ne­kem, per­sze, az az ér­de­kem, hogy a szó­lis­ta jól érez­ze ma­gát, azt for­mál­ja meg, ami kö­zel áll hoz­zá. Ha pe­dig olyat kér­ne, ami az el­ve­im­mel el­len­ke­zik, ak­kor azt szó­vá te­szem.
– Va­jon mi el­len­kez­ne az el­ve­id­del?
– Pél­dá­ul, ha Di­a­na Ross-számokat kel­le­ne ját­sza­nunk. Mar­ton Év­ára vissza­tér­ve: ta­valy nyá­ron há­rom szop­rán­nal lép­tünk fel, An­na Tomowa-Sintow és Eva Lind éne­kelt ak­kor. Éva ezek után szí­ve­sen jött el hoz­zánk, és a kon­cert után meg­súg­ta, hogy nagy kedv­vel ad­ná elő ve­lünk Wag­ner Wesendonk-dalait is.
– Re­mek. De most ko­moly kér­dés jön…
– …ezek sze­rint már­is a ri­port arany­met­szé­sé­nél len­nénk? De rö­vid lesz…
– Na. Kez­dem még egy­szer. Ha al­ko­tó­mű­vész vagy, cso­mó esz­kö­zöd le­het ar­ra, hogy a vi­lág­ról al­ko­tott ké­ped ki­ve­títsd. De elő­adó­ként min­dig csak ugyan­an­nak az öt­ven szer­ző­nek az élet­mű­vé­ből vá­lo­gat­hatsz. Mi de­rül így ki ró­lad?
– Interpretátor va­gyok, ezt is kell ten­nem. Az előadóművészet igen nagy szá­za­lé­ká­ban az a fel­ada­tunk, hogy az em­be­rek éle­té­nek ten­ger­nyi kel­le­met­len­sé­gét el­len­sú­lyoz­zuk. Po­zi­tív él­ményt kell ad­nunk (na­gyon fenn­költ, de) az a cél, hogy meg­tisz­tul­ja­nak. A ze­né­szek­nek pe­dig le­gyen – van is – vé­le­mé­nyük a vi­lág­ról, de azt a szín­pa­don kí­vül, és nem azon játsz­va kell meg­mu­tat­ni.
– Mi van, ha azt ér­zed: amit be­ta­ní­tot­tál a pró­bá­kon, már nél­kü­led is meg­áll­na a lá­bán? Az a kar­mes­ter csőd­je vagy épp di­a­da­la? Át­szel­le­mült arc­cal taktírozol to­vább? A ke­zed le még­se engedheted…
– Mi­den el­megy nél­kü­lem is – va­la­hogy. Nyil­ván ze­ne­kar meg da­rab vá­lo­gat­ja, hogy mi­ként. A ber­li­ni­ek­nél sze­rin­tem bár­mi el­men­ne kar­mes­ter nél­kül is. De egy szint­tel fel­jebb még ne­kik is szük­sé­gük van kar­mes­ter­re. A leg­több azon mú­lik, men­­nyi és mennyi­re mi­nő­sé­gi mun­kát te­szünk a kon­cert mö­gé a fel­ké­szü­lés so­rán, ott pe­dig meg­ha­tá­ro­zó a di­ri­gens sze­re­pe. Ami te­hát pál­ca nél­kül men­ne, az is a pál­cá­tól men­ne úgy, ahogy. Jobb eset­ben a hang­ver­se­nyen eh­hez még tu­dok va­la­mi pluszt nyúj­ta­ni.
– Ha min­den­ki min­dent jól meg­ta­nult, és szá­mol a kot­tá­ban, mi­ért kell be­in­te­ni a kürt­ál­lást vagy az oboa­szó­lót? Úgy­is tud­ja a mű­vész, mi­kor mi és ho­gyan kö­vet­ke­zik!
– Mert biz­ton­sá­got ad. Én leg­alább­is ezt fel­té­te­le­zem: ha én ül­nék ott, ne­kem is jó­les­ne egy ba­rát­sá­gos pil­lan­tás, hogy igen, jó he­lyen jársz, és a meg­for­má­lás­ban már a kar­mes­ter is nyil­ván tud se­gí­te­ni. Az ope­ra­szín­pad pe­dig kot­ta nél­kül dol­go­zik, ott te­hát fő­leg há­lá­sak az in­tés mi­att, de a ze­ne­kar ugyan­úgy: bár­men­­nyi­re is ott van előt­te az anyag, még­is igény­li ezt a tí­pu­sú tö­rő­dést is.
– Gon­do­lom, most le­szö­ge­zed majd, hogy min­den ze­ne­kar­hoz más­képp kell kö­ze­lí­te­ni. De mi­ért nem elég egy ál­ta­lá­nos hoz­zá­ál­lás, mi­ért nem elég ugyan­olyan­nak len­ni ugyan­an­nak a mű­nek ve­zény­lé­se­kor, ha tör­té­ne­te­sen má­sik ze­ne­kar előtt állsz is?
– Én nem gon­do­lom, hogy más­képp ké­ne a ze­ne­kar­ok­hoz áll­ni!
– Tény­leg nem szól­nál más­képp a Rá­di­ó­ze­ne­kar­hoz, mint sa­ját Danubiádhoz?!
– Jó. Azért kü­lönb­sé­gek van­nak. A kas­sai fil­har­mo­ni­ku­so­kat pél­dá­ul ma­gá­zom, az Ope­ra­ház ze­ne­ka­rát is, ál­ta­lá­ban ez jel­lem­ző rám. A matávosokat vi­szont te­ge­zem, igaz, hoz­zá­juk na­gyon fi­a­ta­lon ke­rül­tem, és az a kap­cso­lat igen rég­óta tart, és per­sze, a Danubiát is.
– A ma­gá­zó­dás­sal ta­lán ön­ma­gad vé­ded tő­lük, még­is jó­ban vagy az együt­te­sek­kel. De ér­de­mes-e, fon­tos-e ba­rát­ság­ban len­ni a mu­zsi­ku­sa­id­dal? Nem megy a mun­ka ká­rá­ra, ha már hát­ba vág a nagy­bő­gős?
– Ha hát­ba vág­nak, ak­kor már baj van. Ré­sen kell len­ni: én nem va­gyok a dik­ta­tó­ri­kus mód­sze­rek hí­ve, de más a sze­re­tet és a tisz­te­let is. Sze­rin­tem a ket­tő ele­gye a cél­ra­ve­ze­tő, tisz­tán, kü­lön egyik se elég.
– A ze­ne­ka­rod most múlt 10 éves, ba­rá­ta­id­ból ala­kí­tot­tad an­no. Már biz­to­san túl vagy azon a pil­la­na­ton, ami­kor oda kell szól­ni va­la­me­lyik ko­mád­nak, hogy öre­gem, ez így nem megy to­vább, vé­ge.
– Eb­be már be­le­szok­tam, bár nem volt egy­sze­rű. De nyu­ga­ton se úgy megy, hogy rá­szól­nak Herr X-re, hogy men­jen, mert ott áll már egy ná­lá­nál jobb hang­sze­res, ha­nem csök­ke­nő tel­je­sít­mé­nyét, ros­­szabb pe­ri­ó­du­sát lát­va azt kér­dik meg, hogy mi­ben se­gít­het­nek? Kü­lön­ben a mu­zsi­kus­nak hasz­ná­ra van, ha akár örö­kös tag­sá­got sze­rez együt­te­sé­nél, de a már kar­mes­ter­nek nem tesz jót, ha csak egy ze­ne­kar­nál cö­ve­kel le.
– Sze­ret­néd-e egy­ál­ta­lán, ha len­ne még Danubia Ze­ne­kar ak­kor, ami­kor majd 2036 kö­rül nyug­díj­kor­ba ér­nél?
– Lel­kem mé­lyén sze­ret­ném, ám mon­dom, ab­ban nem va­gyok biz­tos, hogy az én ve­ze­té­sem­mel kell ne­kik is nyug­díj­ba vo­nul­ni­uk. (De ha nyug­díj­nál tar­tunk, ak­kor vé­gez­tünk is, nem? Kóda, ket­tős­vo­nal?)
– Ja? Per­sze.