Ká­vé­zó­ban ül­dö­gé­lünk, rá vár­va. Fény­lik az asz­falt, bó­lo­gat az eper­fa lomb­ja, jószagú őszi dél­után van. Krúdysodásunkat kis­sé fel­há­bo­ro­dott, ám vis­­sza­foj­tott­sá­gá­ban is szen­ve­dé­lyes cse­vely sza­kaszt­ja meg. A szom­széd asz­tal­nál két hím­ne­mű, el­len­ben böl­csész vol­tát le­ta­gad­ni kép­te­len egyén cse­rél esz­mét. Un­do­kos­ko­dó oda­né­zé­sün­ket („hal­kab­ban, ha­ver­srác”) me­rész váll­rán­dí­tás­sal kons­ta­tál­ják, és nép­ne­ve­lő cél­lal fal­zett­ben nyom­ják to­vább.
– Tu­dod mi­ért fé­lek? Azért, vaze’, mert ezek­nek min­den mind­egy. Ahogy az a hü­lye a ha­to­dik­ról be­szólt, és le­kö­csö­gö­zött, az csak ab­ban kü­lön­bö­zött a ro­hadt fa­sisz­ták­tól az egye­te­men, hogy suksükölt. A más­ként gon­dol­ko­dás ma is ve­szély, ezek­nek mind­egy, hogy Ká­dár, Rá­ko­si vagy Hor­thy. Min­dent el­ti­por­ná­nak – és köz­ben ki­hí­vó­an ránknéz. A ve­le lé­vő nyak­ken­dős paj­tás buz­gón bó­lo­gat. És öm­lik a szó to­vább.
Mi lát­vá­nyo­san be­le­te­met­ke­zünk a min­dig ma­gunk­nál hor­dott Nó­ta­ked­ve­lők Le­xi­ko­ná­ba. Hi­á­ba. Ba­rá­tunk be­fut. És meg­tör­té­nik az, ami­től vi­szont mi fél­tünk a lel­künk mé­lyén: is­me­ri a két je­len­tős sza­bad­gon­dol­ko­dót. Be is mu­tat ne­kik.

Mi pél­dá­ul fé­lünk a ku­tyák­tól, az ege­rek­től és a Szent An­na-tó­nál árult micstől, eze­ket még­sem köt­jük ös­­z-sze a ki­te­le­pí­té­sek­kel

Most már né­gyen ülünk együtt, és a csend­ből vá­rat le­het­ne épí­te­ni. A bal­lo­nos önreflektíven, kí­nos vi­gyor­ral az aja­kán meg­em­lí­ti, hogy ki­csit „a tár­sa­da­lom köz­ér­ze­té­ről be­szél­tünk” (sic! sic! márminthogy „mi” – még eccer sic!), ké­sős ba­rá­tunk pe­dig nem tud­ván, hogy a diszkurzív te­rek mi­fé­le egy­más­ra csú­szá­sá­ba té­vedt be­le, ör­ven­de­zik, hogy nincs vég­re az a hü­lye csend, és lel­ke­sen fel­ve­szi a fo­na­lat. Pil­la­na­to­kon be­lül ott va­gyunk megint, hogy a ma­gyar tár­sa­da­lom to­ta­li­tá­ri­us ösz­tö­nei ré­me­sek, ez a bal­lo­nos sukeromat mi­re em­lé­kez­te­ti: be­szó­lás, ve­rés, va­gon – tisz­ta sor.
Szö­gez­zük le mind­járt, hogy ga­lamb­lel­kű de­mok­ra­ták va­gyunk, kardozós-fűrészelős fil­me­ket csak va­sár­nap es­tén­ként né­zünk, nem lö­künk le já­ró­ke­re­tes né­ni­ket a lép­csőn és a ke­rü­le­ti SZDSZ-iro­da zár­já­ba is csak fi­a­ta­labb ko­runk­ban csö­pög­tet­tünk pil­la­nat­ra­gasz­tót. Ám­de a pro­vo­ká­ci­ó­kat nem kell a vég­te­len­sé­gig el­tűr­nünk. Fel­lé­pé­sünk ijes­­sze csak meg ked­ves be­szél­ge­tő­part­ne­re­in­ket, hig­­gyék csak azt, hogy Prónay Pa­li bá­csi dú­dolt ne­künk es­te el­al­vás­kor. A prob­lé­ma azért igé­nyel eré­lyes fel­lé­pést, mert pon­to­san a meg­in­do­kol­ha­tat­lan­ról és az ir­ra­ci­o­ná­lis­ról szól. Egy amúgy és an­nak ide­jén vic­ce­se­ket író al­ko­tó, aki má­ra szin­te csak a hab­zó szá­jú pub­li­cisz­ti­ká­ban éli ki ma­gát (igen, igen, nem kell szé­gyell­ni Eörsi Ist­ván­ra és pél­dá­ul az Em­lé­ke­zés a ré­gi szép idők­re cí­mű köny­vé­re gon­do­lunk), rend­sze­re­sen meg­ír­ja Nácikám je­lent­ke­zik-fel­üté­sű és -cí­mű írá­sa­i­ban, hogy őtet te­le­fo­non egy nyil­ván­va­ló el­me­há­bo­ro­dott zak­lat­ja, és ő emi­att fél. Eörsi te­het­sé­ges és ezért ha­tá­sos. Ker­tész Im­re, aki volt an­­nyi­ra ba­lek, hogy a ki­lenc­ve­nes évek ele­jén va­lu­ta­ki­há­gá­son kap­ták és ezért va­ló­ban meg­alá­zó­an bán­tak ve­le, eb­ből az élet­ér­zés­ből épí­tet­te fel el­múlt ti­zen­há­rom évé­nek nyil­vá­nos meg­szó­la­lá­sa­it: ő bi­zony fél, ha rá­szól­nak a hen­tes­nél. Saj­ná­la­tos vi­szont, hogy bächerivánok és fábripéterek kö­ve­tik őket, akik bát­ran ki­ált­ják vi­lág­gá, hogy ők is fél­nek. Ami azért fel­há­bo­rí­tó do­log, mert ép­pen az em­be­ri ér­zel­mek egyik leg­ir­ra­ci­o­ná­li­sabb­já­ra ját­szik rá idi­ó­ta po­li­ti­kai cé­lok ked­vé­ért. Le­ír­hat­nák azt is, hogy ők sze­rel­me­sek, de an­nak a jobbosgyalázásban lé­nye­ge­sen ki­sebb a hú­zó­ere­je. Mi pél­dá­ul fé­lünk a ku­tyák­tól, az ege­rek­től és a Szent An­na-tó­nál árult micstől, eze­ket még­sem köt­jük ös­­sze a ki­te­le­pí­té­sek­kel. Azt le­het mon­da­ni va­la­ki­nek, hogy ne idét­len­kedj, nem így van, ezek a té­nyek, de fe­les­le­ges azt mon­da­ni, hogy ne félj, ne légy szo­mo­rú, ne légy vi­dám. Más­fe­lől pe­dig ezek a pub­li­cis­ták, akik – hogy, hogy nem – min­dig a bal­ol­dal­ról fél­nek, meg van­nak győ­ződ­ve ró­la: sze­mé­lyük oly­an­­nyi­ra fon­tos, hogy fé­lel­mük köz­ügy, azt a vi­lág elé kell tár­ni. Csak azért, mert va­la­mi bo­lond vén­em­ber vagy ki­gyúrt ta­hó fel­is­mer­te őket az ut­cán, és el­ej­tett né­hány rej­tett alannyal ope­rá­ló mon­da­tot. A ra­fi­nál­tabb­ja azt is le szok­ta ír­ni, hogy á, ne­hogy azt hig­­gyük, hogy ez csak a fen­ti két cso­port­ra meg a szél­pol­gá­ri né­nik­re igaz, a múlt­kor őt a Bank ut­cá­ban egy selyemnyakkendős, Gucci ci­pős em­ber akar­ta fel­köt­ni, aki­nek árpádsávos kar­sza­lag kan­di­kált ki a zse­bé­ből, és épp a plé­bá­nos­hoz si­e­tett. Per­sze min­dig elő­kap­ják az ob­li­gát Bibó-idézetet a de­mok­ra­tá­ról, aki nem fél, gon­do­san el­fe­lejt­ve az idé­zet el­ső fe­lét, va­la­mint azt a tényt, hogy nem ez a bibói élet­mű leg­ki­dol­go­zot­tabb ré­sze. Mi is fut­hat­nánk Lé­vai Ka­ta­li­nig, azért, mert a Baj­csy­-Zsi­linsz­ky úti Zó­na fő­nö­ke „Fi­de­sze­sek ki­fe­lé!” fel­ki­ál­tás­sal kö­szön be ügy­fe­le­i­nek, és, hogy ez min­ket mi­re em­lé­kez­tet, de mi­re vol­na ez jó?
Ba­rá­tunk rá­jött, hogy nem va­gyunk szo­ba­tisz­ták, en­nek a két drá­ga em­ber­nek min­den előz­mény nél­kül ne­ki­men­tünk. A small talk ügyes irá­nyí­tá­sá­val le­vá­laszt min­ket a bal­lo­nos­ról és a nyak­ken­dős­ről, ar­rébb húz­zuk a szé­ke­ket, két rész­re osz­lunk. Ba­rá­tunk pénzt kér köl­csön. A bal­lo­nos sze­mé­ben a há­la könnycsepjei csil­log­nak.