Mik­száth így állt Sel­mec­bá­nyá­val is. Ott járt is­ko­lá­ba, ezért az­tán fel­jo­go­sít­va érez­te ma­gát ar­ra, hogy el­ter­jes­­sze: a bá­nyász­vá­ros­ban két, egy­más­tól húsz mé­ter­re la­kó szom­széd fél­órát gya­lo­gol, hogy ke­zet fog­has­son, olyan mély a völgy a két ke­rí­tés kö­zött. Fe­le­lős­sé­günk tel­jes tu­da­tá­ban ál­lít­hat­juk, hogy ez ka­mu. De et­től füg­get­le­nül, sőt ép­pen ezért: Selmec ma­ga a cso­da. El­ve­szí­tett ön­ma­gunk és az ál­mok vá­ro­sa. Itt jár­va az az ér­zé­sünk le­het, hogy nem ve­szí­tet­tünk sem­mit, vagy min­den új­ra­kezd­he­tő, eset­leg vé­get sem ért. An­gya­lok rep­ked­nek a Kál­vá­ria fe­lett, bányalevéltárosok sé­ta­bot­ja ko­pog a macs­ka­kö­ve­ken, és Márai min­den so­ra szín­igaz.
Ha ügye­sen ve­gyé­sze­ti szak­kö­zép­is­ko­lás­nak ál­cáz­zuk ma­gun­kat, be­som­for­dál­ha­tunk a volt bá­nyá­sza­ti aka­dé­mia épü­le­té­be: per­sze olaj­fes­ték van min­de­nütt, meg a ká-európai is­ko­la­épü­le­tek jel­leg­ze­te­sen szuty­kos minimal-artja, de tény­leg nem kell nagy fan­tá­zia ah­hoz, hogy lás­suk az egyen­sap­ká­ban dé­vaj­ko­dó aka­dé­mis­tá­kat, akik le­nyom­ták Ma­gyar­or­szág tor­kán a bal­la­gást és a Gaudeamus igiturt. Fel­me­he­tünk a Kál­vá­ri­á­ra, amely­nek mind stá­ci­ói, mind temp­lo­ma kis­sé el­ha­nya­golt. A ké­pe­ken és a szob­ro­kon há­rom­nyel­vű fel­irat­ok: ma­gyar, né­met és a ma­i­ra csak tá­vol­ról em­lé­kez­te­tő szlo­vák. A ki­lá­tás fent­ről pa­zar, a domb al­já­ban vi­szont fel kell ké­szül­ni ar­ra, hogy ránk tá­mad a li­ba­csa­pat.
Szlo­vá­ki­á­ban a mú­ze­u­mok­kal vi­gyáz­ni kell. Két faj­tá­juk is­me­re­tes: az ún. in­te­rak­tív (a mú­ze­um alap­já­ra­ton zár­va van, an­nak el­le­né­re, hogy nyitvatartása mást ál­lít; ha szí­vó­san rug­dos­suk az aj­tót, ki­jön egy kis­ma­ma­ci­pős né­ni, aki­nek azt kell ál­lí­ta­ni, hogy an­go­lok va­gyunk. A né­ni er­re been­ged, majd vissza­vo­nul a bar­lang­já­ba, de utá­nunk kül­di a blö­ki­jét, az vi­gyáz ránk), és az ún. participatív (el­mé­le­ti­leg órán­ként eresz­tik be a cso­por­to­kat, és szlo­vák, eset­leg pidzsin-angol nyel­vű ve­ze­tést ka­punk; ha azt ál­lít­juk, hogy an­go­lok va­gyunk ak­kor be­slis­­szol­ha­tunk két cso­port­lá­to­ga­tás kö­zött). Sel­mec­bá­nyán azon­ban csak egy­szer kell szen­ved­nünk, hi­szen szin­te min­den mú­ze­um­ban ás­vá­nyo­kat mu­to­gat­nak, és az egyik ro­hadt kő olyan, mint a má­sik. A Le­ány­vár­ban tip-top ki­ál­lí­tás a Szlo­vá­kia mai te­rü­le­tén va­la­ha dúlt vég­vá­ri har­cok­ról né­hány meg­stop­polt pán­cél­ing és a Ké­pes Tör­té­ne­lem kö­te­te­i­ből ki­fény­má­solt met­sze­tek se­gít­sé­gé­vel.
Per­sze itt is van­nak la­kó­te­le­pek, hi­szen a Kár­pát-me­den­cé­ben va­gyunk, de a vá­rost Csontváry vagy Gwerk Ödön ké­pe­in lát­juk iga­zán jól. Ott a la­kó­te­le­pek nem lé­tez­nek, hi­szen so­ha nem is lé­tez­tek. Men­jünk ki a rom­má lett gim­ná­zi­um elé dél­előtt, éj­sza­ka és a Szent­há­rom­ság-szo­bor fe­lett a Le­ány­vár fe­lé el­néz­ve töl­te­kez­zünk. Ké­pek­ből, fény­ből és ár­nyék­ból.
So­ha nem le­het elég. Ké­ne itt egy ház.

Penzion Steingrube
(Akademická 15.)
Ere­de­ti­leg nyil­ván ocs­mány di­ák­tré­fák hely­szí­né­ül szol­gá­ló egy­ko­ri kocs­ma, az Aka­dé­mia al­já­ban. Ma ro­gya­do­zó ház: Krúdy-ol­va­sók­nak kö­te­le­ző itt lak­ni. Ha­tal­mas, ti­zen­nyol­ca­dik szá­za­di bolt­ívek, a be­ren­de­zés a bie­der­mei­er egyik zsák­ut­cá­ját és az érett het­ve­nes évek cseszkódizájnját öt­vö­zi nagy len­dü­let­tel. Reg­ge­li a tu­laj­do­nos Brzokoupil-család ha­tal­mas nap­pa­li­já­ban, Masaryk-, Dubček-portrék, va­dász­pus­kák és bá­nya­lám­pák tár­sa­sá­gá­ban. A ház as­­szo­nya ma­gyar, így nem va­gyunk olyan el­ve­szet­tek. Fér­je né­ha dzsesszt imp­ro­vi­zál ma­gá­nak az ud­va­ron. A zon­go­ra nyil­ván meg­áz­na az eső­ben, úgy­hogy in­kább szintin nyom­ja. Ha me­lan­kó­li­á­ja vé­get ér, ve­re­bek­re lö­völ­döz. Ka­punk kul­csot, kvá­zi ott­hon va­gyunk. A leg­jobb.

Penzion Matej (a Steingrube alatt, az Akademická ele­jén.)
In­kább ét­te­rem­nek hasz­nál­juk. To­vább­ra is ne­hez­mé­nyez­zük, hogy az ét­la­pon fel­tün­te­tik a hús­ada­go­kat gramm­ban, mert ez pán­szláv­iz­mus. A ki­szol­gá­lás kész­sé­ges, már-már mo­soly­gós. A kony­ha hungarokonform: elő­ka­punk egy ba­szom nagy húst, be­pa­ní­roz­zuk, hogy rec­­csen­jen, rá­ha­jí­tunk egy kon­zerv­ana­nászt, mel­lé egy ki­sebb kon­té­ner krump­lit: itt van havaj, egyé’ vaze’. De utá­na sen­ki nem ma­rad éhes, az fiksz.

Te­me­tő (a Le­ány­vár alatt, az út két ol­da­lán.)
Egy te­me­tő­ben az a jó, hogy 1. csend van, 2. a lát­vány vál­to­za­tos, 3. el­mé­lyed­he­tünk a ma­gyar nem­zet sors­kér­dé­se­i­ben, 4. nincs tér­erő. Szentkatolnai Cseh La­jos bá­nya­ta­ná­csos biz­tos meg tud­ná mon­da­ni, mi­ért.