– Ta­nár Úr! A „Mi tör­tént ve­lünk?” cím­mel nem­rég meg­je­lent köny­vé­ben egy iz­gal­mas kér­dést bon­col­gat. Ed­dig ta­bu volt az a kér­dés, hogy a ma­gyar­ság XX. szá­za­di tör­té­nel­mé­ben mek­ko­ra volt a po­li­ti­ku­sok és a ma­gyar nem­zet fe­le­lős­sé­ge. Ön mi­re ju­tott?
– Minden or­szág és nem­zet fe­le­lős ön­ma­gá­ért. Gya­nús­nak tar­tom, ha egy nem­ze­ti ka­taszt­ró­fa után a nép csak az ak­kor irá­nyí­tó po­li­ti­ku­so­kat kez­di hi­báz­tat­ni. Ami meg­esett ve­lünk a tör­té­ne­lem fo­lya­mán, ar­ról mi te­he­tünk. Én 1925-ben szü­let­tem. Ti­pi­ku­san Tri­a­non gyer­me­ke va­gyok. Édes­anyám csa­lád­já­nak 1919-ben egyet­len éj­sza­ka alatt kel­lett me­ne­kül­nie az el­sza­kí­tott Rév-Ko­má­rom­ból. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után pe­dig azt lát­tam, hogy a du­nai jég­táb­lá­kon ke­resz­tül ker­ge­tik el a csal­ló­kö­zi ma­gya­ro­kat, s ha azok nem igye­kez­tek elég­gé, ak­kor még utá­nuk is gép­pus­káz­tak. Te­hát min­dig a leg­na­gyobb un­dor­ral gon­dol­tam Tri­a­non­ra. Az is­ko­lá­ban azon­ban azt ta­pasz­tal­tam, hogy az egész tár­sa­da­lom szin­te csö­pög az or­szág­vesz­tés mi­at­ti nya­fo­gás­tól. Amely egy­részt jo­gos volt, más­részt azon­ban már ak­kor úgy gon­dol­tam, hogy ele­ink ta­lán te­het­tek vol­na va­la­mit. Az­zal há­bo­rí­tot­tam fel nagy­apá­mat, hogy azt kér­dez­tem: „mi­ért hagy­tá­tok?” A ka­to­na­is­ko­lá­ban ar­ra ta­ní­tot­tak min­ket, hogy ha bár­mi baj tör­té­nik ve­lünk, ak­kor a pa­rancs­nok­nak az el­ső kö­te­les­sé­ge azon gon­dol­kod­ni, hogy „Hol hi­báz­tam?” Ezt a fe­jünk­be ver­ték.
– Az or­szág szét­da­ra­bo­lá­sa kap­csán hol kö­vet­tük el a hi­bát?
– Elsősorban nem kül­ső oko­kat kell ke­res­ni. A tra­gé­dia az­zal kez­dő­dött, hogy been­ged­tük az el­len­sé­get. Még min­dig ke­ve­sen tud­ják, hogy 1918 nya­rán az Oszt­rák-Ma­gyar Mo­nar­chia had­se­re­ge tönk­re­ver­te a hoz­zánk had­üze­net nél­kül be­tört ro­mán had­se­re­get és Ro­má­ni­á­val 1918 nya­rán sza­bá­lyos és igen elő­nyös bé­ke­szer­ző­dést kö­töt­tünk Bu­ka­rest­ben. Hogy le­het­sé­ges az, hogy alig egy ne­gyed év múl­va Er­dély te­rü­le­té­re, (amely na­gyobb, mint a mai Ma­gyar­or­szág) egy pus­ka­lö­vés nél­kül vo­nul­tak be a ro­má­nok és 1918 ka­rá­cso­nyán már meg­száll­ták Ko­lozs­várt? Mi­ként le­het­sé­ges ez? Egy biz­tos: va­la­ki been­ged­te őket, ugyan­is sem­mi­fé­le köz­pon­ti vé­de­ke­zés nem volt.
– Ar­ra gon­dol, hogy Kár­olyi had­ügy­mi­nisz­te­re, a ké­sőbb ju­go­szláv kor­mány­apa­ná­zson élő Linder Bé­la szét­za­var­ta a had­se­re­get?
– Igen, Linder gyor­san el­ren­del­te a had­se­reg le­sze­re­lé­sét és been­ge­dett min­den­kit, aki be akart jön­ni. Pe­dig 1918. no­vem­ber 1-jén a Szent István-i Ma­gyar­or­szág te­rü­le­te még sér­tet­len volt. Kár­olyi­nak Linder csak egy al­jas trükk­je volt, hi­szen mind­ös­­sze ki­lenc nap­ra al­kal­maz­ta csu­pán, utá­na Linder el­szö­kött Ju­go­szlá­vi­á­ba.
– A könyv­ben cá­fol­ja azt a szé­les kör­ben el­ter­jedt né­ze­tet, amely sze­rint egy „pol­gá­ri for­ra­da­lom” zaj­lott le 1918-ban Ma­gyar­or­szá­gon. Ehe­lyett csak Kár­olyi ál­lam­csí­nyé­ről be­szél­he­tünk.
– A ki­egye­zés utá­ni nem­ze­ti li­be­ra­liz­mus szé­dü­le­tes ered­mé­nye­ket pro­du­kált. Az év­szá­zad­okon át vis­­sza­foj­tott ener­gi­ák úgy sza­ba­dul­tak fel, hogy né­hány év­ti­zed alatt ki­ala­kult egy gaz­dag­nak mond­ha­tó ál­lam. Az 1896-os Mil­len­ni­um al­kal­má­val ezt ün­ne­pel­te meg a nem­zet. Ám ezt kö­ve­tő­en el­ural­ko­dott a si­ke­res­ség gőg­je az or­szá­gon. Úgy érez­ték, hogy min­dent meg­ol­dot­tak, ho­lott sze­rin­tem a ma­gyar nem­zet egyik lé­nye­ges osz­lo­pát je­len­tő pa­raszt­sá­got el­ha­nya­gol­ták. A föld­osz­tás is el­ma­radt. En­nek kö­vet­kez­té­ben ma­gyar és nem ma­gyar pa­rasz­tok tö­me­gei ván­do­rol­tak ki Ame­ri­ká­ba, ál­la­mi segédlettel. Ko­moly tár­sa­dal­mi bi­zony­ta­lan­ság jött lét­re, még ha a mun­kás­osz­tály jól is érez­te ma­gát, hi­szen jól ke­re­sett és ala­po­san szer­ve­zett volt. Az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ban el­len­sé­ge­ink ezt a bel­ső bi­zony­ta­lan­sá­got hasz­nál­ták ki és a Mo­nar­chia meg­sem­mi­sí­té­sé­re törtek. Az ös­­sze­om­lás­ban az is sze­re­pet ját­szott, hogy az or­szág­ban erő­sö­dött az ag­rár­for­ra­dal­mi gon­dol­ko­dás, ame­lyet az ural­ko­dó osz­tály nem akart tu­do­má­sul ven­ni. Ti­sza Ist­ván mind­ezt lát­ta.
– Más­ként ala­kul­tak vol­na-e a dol­gok, ha Ti­sza Ist­ván élet­ben ma­rad?
– A ma­gyar nem­zet­ál­lam ha­lá­los ver­gő­dé­se Ti­sza meg­ölé­sé­vel és Kár­olyi hatalomrajutásával kez­dő­dött. Kár­olyi so­ha nem jut­ha­tott vol­na ha­ta­lom­ra, ha Ti­sza Ist­ván él. Épp­úgy, ahogy Ká­dár so­ha nem le­he­tett vol­na az, aki lett, ha Nagy Im­re élet­ben ma­rad. Ez lo­gi­kus, szin­te már szám­tan.
– IV. Kár­oly, az utol­só ma­gyar ki­rály gyön­gé­nek bi­zo­nyult a sors­dön­tő pillanatban…
– Szent Ist­ván óta – hi­á­ba gú­nyo­lód­nak mos­ta­ná­ban ezen egye­sek a Par­la­ment­ben – a ma­gya­rok szá­má­ra a ki­rály meg­ha­tá­ro­zó sze­mély. S mi­vel a front­ról ha­za­té­rő ka­to­nák azt hit­ték, hogy Kár­olyit a ki­rály ne­vez­te ki, azt gon­dol­ták, hogy min­den rend­ben lesz, a mi­nisz­ter­el­nök­től nyil­ván kap­nak pa­ran­csot a ha­za vé­del­mé­re, ami­kor el­jön az ide­je.
– De ez el­ma­radt. Mi­ként le­het­sé­ges, hogy az or­szá­got az el­len­sé­gek­nek ki­szol­gál­ta­tó Kár­olyi­nak még szob­ra le­het a ma­gyar tör­vény­ho­zás mel­lett?
– Az 1945 utá­ni ma­gyar tár­sa­da­lom azon ré­szé­nek, amely nem vált egy­ér­tel­mű­en kom­mu­nis­tá­vá, kel­lett ta­lál­nia egy „pol­gá­ri ve­ze­tő­esz­ményt”, s ezt Kár­olyi­ban vél­ték meg­lel­ni.
– Ön­nek kulcs­sze­re­pe volt az egész ma­gyar­sá­got meg­moz­ga­tó 2000-2001-es mil­len­ni­u­mi ün­nep­sé­gek le­bo­nyo­lí­tá­sá­ban. Ép­pen ezért kis­sé meg­le­pett azon ki­je­len­té­se, amely sze­rint több ön­kor­mány­zat azt gon­dol­ta, hogy af­fé­le nem­ze­ti­szí­nű áp­ri­lis 4-ét kell ünnepelni…
– A mil­len­ni­u­mi ün­nep­sé­gek meg­szer­ve­zé­se éle­tem leg­szebb idő­sza­ka volt. De az or­szá­got jár­va meg­té­vesz­tő­nek bi­zo­nyult, hogy min­den ün­nep­ség „telt ház” mel­lett zaj­lott, s ezért azt hit­tük, hogy „min­den­ki itt van”. Ho­lott so­kan tá­vol­ma­rad­tak, de ez ak­kor nem lát­szott. Per­sze a hi­ány­zó­kat nem ne­kem kel­lett vol­na fel­lel­nem és meg­szó­lí­ta­nom.
– Volt-e kel­le­met­len él­mé­nye az ün­nep­ség­so­ro­zat meg­szer­ve­zé­se köz­ben?
– Nem ne­ve­zem meg a köz­sé­get, ahol ez tör­tént. A fa­lu­ban a pol­gár­mes­te­ri hi­va­tal­tól el­in­dult az ün­ne­pi me­net a temp­lom fe­lé. S ahogy men­tünk a főut­cán, azt lát­tam, hogy az út men­tén áll egy jól meg­ter­mett em­ber, ak­ko­ra szeg­fűs jel­vén­­nyel, ame­lyet az­óta sem lát­tam. Csak úgy néz­tem. Ami­kor el­vo­nul­tunk előt­te, kezd­tek el­szi­vá­rog­ni az em­be­rek, fő­leg a fér­fi­ak. A temp­lom­nál már alig vol­tunk. Pe­dig az az em­ber nem mon­dott sem­mit, csak né­ze­lő­dött.
– Mind­ez ak­kor tör­tént, ami­kor a jobb­ol­dal kormányzott…
– Igen. Em­lék­szem, hogy ott ki­fe­je­zet­ten fél­tek az em­be­rek.
– De a pol­gá­ri ol­dal ta­lán ma­ga is hi­bás ab­ban, hogy nem volt je­len min­den te­le­pü­lé­sen.
– A te­rep­mun­ka va­ló­ban nem volt elég elő­ke­lő ne­kik.

Úgy érez­ték, hogy min­dent meg­ol­dot­tak, ho­lott sze­rin­tem a ma­gyar nem­zet egyik lé­nye­ges osz­lo­pát je­len­tő pa­raszt­sá­got el­ha­nya­gol­ták. A föld­osz­tás is el­ma­radt

– Köny­vé­ben azt ír­ja, hogy a XX. szá­za­di ma­gyar tör­té­ne­lem­ből a si­ker­él­mény, va­la­mint a kel­lő sze­re­tet hi­ány­zott.
– A ma­gyar tár­sa­da­lom fel­bom­lá­sá­nak egyik je­le, hogy a XX. szá­za­di ve­ze­tői kö­zül sen­kit nem vál­lalt. Sen­kit sem! Beth­lent, a Tri­a­non utá­ni kon­szo­li­dá­ció mi­nisz­ter­el­nö­két is ma­gá­ra hagy­ták. Őt a Szov­jet­uni­ó­ba hur­col­ták, a fe­le­sé­ge sze­gé­nyen, be­te­gen halt meg 1970-ben Bu­da­pes­ten. Na­gyon sze­re­tem a ha­zá­mat, de na­gyon rossz vé­le­mé­nyem van ró­la.
– Az an­­nyi­ra áhí­tott nem­ze­ti egy­ség mi­ó­ta hi­ány­zik?
– Az 1848-as sza­bad­ság­harc volt az utol­só al­ka­lom, ami­kor az egész or­szág na­gyon tu­da­tos, okos, bölcs erő­fe­szí­tés­sel el­ha­tá­roz­ta, hogy ki­vív­ja a füg­get­len­sé­gét.
– Mi­lyen esé­lyei lesz­nek Ma­gyar­or­szág­nak az Eu­ró­pai Uni­ó­ban?
– Múl­tunk azt mu­tat­ja, hogy min­dig a ná­lunk erő­sebb­hez csat­la­koz­tunk és an­nak fel­té­tel nél­kül en­ge­del­mes­ked­tünk. Ter­mé­sze­tes­nek tar­tom pél­dá­ul, hogy os­to­ba­ság len­ne ki­ma­rad­ni az Eu­ró­pai Uni­ó­ból, de sok­kal ha­tá­ro­zot­tabb tár­gya­lá­sok­ra lett vol­na szük­ség. Gya­kor­la­ti­lag le­nye­let­tük ma­gun­kat úgy, hogy va­ló­já­ban nem is tud­juk pon­to­san, mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zé ke­rü­lünk. A nem­ze­ti ér­dek­ér­vé­nye­sí­tést hi­á­nyo­lom. Sze­rin­tem na­gyon he­lyes volt, hogy Or­bán Viktor bi­zo­nyos kér­dé­sek­ben vi­tat­ko­zott Brüsszel­lel.
– Mi a leg­fon­to­sabb ta­nul­sá­ga a tra­gi­kus XX. szá­zad­nak a jö­vőnk­re néz­ve?
– Ar­ra kell tö­re­ked­nünk, hogy bár­mit te­szünk – ros­­szat vagy jót –, a ma­gunk ere­jé­ből és füg­get­len aka­ra­tá­ból te­gyük. Ez­után pe­dig is­mer­jük fel a nem­ze­ti ér­de­ket, majd igye­kez­zük el­ér­ni, hogy egy mi­nél na­gyobb kö­zös­ség ezt meg­ért­se. Csak a sa­ját ér­de­ke­in­ket néz­zük, és ne fi­gyel­jünk ar­ra, hogy az erő­sebb mit akar, mert ar­ra előbb vagy utóbb, de min­den­kép­pen rá­fi­ze­tünk. Nem sza­bad be­le­tö­rőd­ni, hogy a nem­zet mun­ká­já­nak el­is­me­ré­se a kül­föld urai ál­tal meg­sza­bott fel­té­te­lek alá­za­tos vég­re­haj­tá­sa le­gyen. Az egész or­szág ta­lán már so­ha nem lesz egy­sé­ges. De leg­alább az a fe­le, amely hisz egy nem­ze­ti jö­vő­ben, fog­jon ös­­sze!