E­z még nem fel­tét­le­nül len­ne baj, hisz mi­e­lőtt ilyen szép nagy mar­ha ma­gyar em­be­rek let­tünk, kis gizdák vol­tunk mi is, ti­zen­hat-ket­tő alatt fu­tot­tuk a szá­zat és a tor­na­sor­ban utol­só előt­ti­ek vol­tunk. Zsol­ti rend­sze­rint egy egy­há­zi gim­ná­zi­um nyak­ken­dő­jé­ben mu­tat­ko­zik a va­sár­na­pi ebéd­nél – ez meg ki­mon­dot­tan jó pont is le­het­ne, ha Zsol­ti­nak nem rán­ga­tóz­na a fe­je, ami­kor a kas­sai vér­ta­núk sze­xu­á­lis éle­tét kezd­jük el tag­lal­ni a töl­tött paprika fe­lett. Po­li­ti­ka­i­lag elég ró­la ta­lán an­­nyi, hogy 1998-ban még az MDNP-nek kampányolt, és az­tán még­sem lett be­lő­le nagy­kö­vet. Egy iga­zi lúzer. Saj­nos kul­tú­rem­ber­nek kell lát­sza­ni, me­leg te­kin­tet­tel sö­röz­ni a te­ra­szon ebéd után, apánk és az Intruder tár­sa­sá­gá­ban. Atyánk vi­szont iga­zi drá­ma­írói al­kat, ami­kor meg­fagy­ni lát­szik a cse­vely, föl­pat­tan, „te­szek még sört a hű­tő­be!” fel­ki­ál­tás­sal le­lép, és ma­gunk­ra hagy min­ket a gyö­kér­rel. Be­szél­get­ni kell, a fe­ne egye meg.
Zsol­ti hal­lott ar­ról, hogy íro­ga­tunk, sőt a na­gyink azt is el­ko­tyog­ta ne­ki, hogy mi azok va­gyunk, akik va­gyunk. A kre­tén el­ol­vas­ta egy írá­sun­kat, és na­gyon bi­zal­ma­san meg­súg­ta nő­vé­rünk­nek, hogy sze­rin­te stí­lu­sunk ret­te­ne­tes és egé­szen vál­lal­ha­tat­lan dol­go­kat írunk le. Az adat­köz­lés hi­te­les­sé­gét alá­tá­maszt­hat­ja, hogy ezt a bor­zasz­tó tit­kot nő­vé­rünk csak ak­kor árul­ta el, ami­kor meg­fe­nye­get­tük, hogy a vil­lany­bo­rot­vát be­le­vág­juk a für­dő­vi­zé­be. Leg­alább tud­juk, há­nya­dán ál­lunk. Zsol­ti egyéb­ként an­nak a Ma­gyar­or­szá­gon bő­ség­gel le­ge­lő ál­lat­faj­nak a kü­lö­nö­sen túl­te­nyész­tett egye­de, amely a gé­pész­mér­nö­ki dip­lo­ma bir­to­ká­ban biz­tos kéz­zel oszt­ja az észt lap­csi­ná­lás­ról, bel­po­li­ti­ká­ról, nők­ről, élet­ről és iro­da­lom­ról. Szó­val – meg­tör­ve a csen­det – meg­pen­dí­ti ne­künk, hogy kis­sé ra­di­ká­li­san fo­gal­ma­zunk, „per­sze ez az élet­ko­runk­kal függ ös­­sze”, új­sá­gunk cí­me ri­asz­tó, el kel­le­ne gon­dol­kod­ni va­la­mi má­son. Ol­vas­ni­va­lót is ajánl, né­hány pub­li­cis­ta ve­re­tes so­ra­it, akik­nek a he­lyes út sár­ga tég­lái ko­pog­nak ci­pőcs­kéi alatt. Ép­pen azon kez­dünk gon­dol­kod­ni, hogy va­jon Zsol­ti tö­ré­keny szer­ve­ze­te mi­kép­pen tud­na meg­bir­kóz­ni a ve­rő­eré­be nyo­mott du­gó­hú­zó­val, ami­kor azt ajánl­ja, hogy kö­vet­ke­ző írá­sa­in­kat nyu­god­tan mu­tas­suk meg ne­ki, ő majd ki­ja­vít­ja a hi­bá­kat. Ek­kor va­la­mi el­pat­tan ben­nünk, ott, na­gyon mé­lyen.
Szö­gez­zük le, hogy úgy írunk, ahogy aka­runk, és egy olyan lap­ba, ami­lyen ne­künk tet­szik. Ha ma­radt még sze­mer­nyi ér­tel­me an­nak, amit rend­szer­vál­tás­nak ne­ve­zünk, az az, hogy azt mond­unk és ír­unk, amit aka­runk. És ha né­ha van is in­ge­rünk, hogy a bu­szon ki­tép­jük a né­pek ke­zé­ből a Nép­sza­vát, ezt az­zal há­rít­juk, küzd­ve a go­nosz el­len, hogy min­den­ki azt ol­vas, amit akar, és mi­lyen ros­­szul él­nénk meg, ha utász­ba­kan­csos fe­mi­nis­ták ki­kap­nák a ke­zünk­ből az FHM-et. Uta­sít­suk vis­­sza a kér­dés­fel­ve­tést: ez a ra­di­ká­lis versus mér­sé­kelt köz­írás va­ló­já­ban ál­prob­lé­ma. A ha­tár­vo­nal ér­zé­keny­ség, kí­mé­let­len igaz­mon­dás, mű­velt­ség, tá­jé­ko­zott­ság és iró­nia va­la­mint a hü­lye­ség kö­zött hú­zó­dik. Ra­di­ká­li­san is le­het ér­tel­me­sen be­szél­ni és rop­pant mér­sé­kel­ten is le­het egé­szen bár­gyú dol­go­kat ír­ni. Hogy mi a la­punk cí­me, azt bíz­za ránk ez a nyuszisajt. Az ál­ta­la em­lí­tett pub­li­cis­ták kö­zött ott van a ci­pő­pert­li-nyak­ken­dőt hor­dó ve­gyész­pro­fes­­szor, aki a peptidek he­lyett a nem­zet gond­ja­i­val bí­be­lő­dik, s né­hány év­vel ez­előtt, a kör­me­net kap­csán új mű­fajt ho­no­sí­tott meg a ma­gyar köz­írás­ban, „az-unokámmal-beszélgetve-kaput-nyitok-a-nagyvilágra-egyúttal-arcotokba-nyomom-a-családi-fotóalbumot”-típusú kro­kit, és ál­mo­sí­tó, cse­kély po­li­ti­kai mű­velt­sé­get tük­rö­ző cik­kek egész so­rát gyárt­ja a mér­sé­kelt köz­írás­ról.

Ol­vas­ni­va­lót is ajánl, né­hány pub­li­cis­ta ve­re­tes so­ra­it, akik­nek a he­lyes út sár­ga tég­lái ko­pog­nak ci­pőcs­kéi alatt

Az elekt­ro­nok meg vi­dá­man ran­da­lí­roz­nak ad­dig. Ott van még Zsol­ti ked­ven­cei kö­zött Debreczeni Jó­zsef, akit sza­kí­tá­sai szá­ma, at­ti­tűd­je mián nyu­god­tan ne­vez­he­tünk a ma­gyar köz­élet Gá­bor Zsazsájának, s aki leg­utób­bi, tet­sze­tős fél­iga­zság­ok­ból, po­li­to­ló­gi­ai tá­jé­ko­zat­lan­ság­ból és tör­té­nel­mi non­szen­szek­ből ös­­sze­ra­kott Nép­sza­bad­ság-be­li cik­ke kap­csán egy ti­pi­kus 168 órás in­ter­jú­ban mást sem csi­nált, mint tör­del­te a ke­zét sze­ren­csét­len tör­té­nel­mi ha­son­la­tai mi­att. Őt ol­vas­va az a té­bo­lyult gya­nú tá­madt föl ben­nünk, hogy ha Debreczeni ed­di­gi köny­ve­i­nek, tud­ják a „Ho­gyan men­tet­tem meg An­tall Jó­zse­fet”, il­let­ve az „Or­bán az ár­nyé­kom­ban” cí­mű­nek el­ké­szül­he­tett vol­na a foly­ta­tá­sa, az „A re­tek­be, megint ne­kem kellett meg­men­te­ni a jobb­ol­dalt 2002 után, ami­kor min­den­ki sír­va kért tő­lem bo­csá­na­tot”, ak­kor most egé­szen más len­ne a le­ány­zó fek­vé­se. De nyil­ván rossz­in­du­la­tú­ak va­gyunk. Azt meg csak szimp­la stí­lus­ta­lan­ság­nak tart­juk, hogy Debreczeni azok­ba rug­dos be­le a bal­ol­da­li lap­ban, akik­nek a mű­sor­ide­jét – ele­ve vi­tat­ha­tó mo­rá­lis in­dok­lás­sal – át­vet­te a Ma­gyar ATV-n. És az „át­vé­tel” szón so­ká­ig gon­dol­kod­tunk, de el­vég­re pol­gá­rok len­nénk. Zsol­ti új csil­la­ga még Já­vor Bé­la, aki­nek si­ke­rült az a fan­tasz­ti­kus bra­vúr, hogy míg az egyik leg­utób­bi He­ti Vá­lasz­ban, kis­sé gyen­ge sod­rú, túl­írt cikk­ben tett hi­tet a mér­sé­kelt új­ság­írás mel­lett (kü­lö­nö­sen jól si­ke­rült a va­dá­szat-al­le­gó­ria, és a ha­lász­lé­ben fővő hagy­ma-ha­son­lat), ez­zel egy na­pon meg­je­lent Ma­gyar Nemzet-beli írá­sá­ban már le­kol­la­bo­rán­so­zott min­den­kit, aki 1990 előtt mun­kát vál­lalt. A ci­zel­lált in­dok­lás­ból meg­tud­hat­tuk, hogy egye­dül az ügy­vé­di pá­lya volt az, amely le­he­tő­vé tet­te a rend­szer­rel va­ló szem­ben­ál­lást, s az an­ti­kom­mu­niz­mus és az ügy­vé­di hi­va­tás hal­ma­za­i­nak in­ter­val­lu­má­ban ott fe­szí­tett hő­sünk is. Ezt az ok­fej­tést azért még a csú­nya ra­di­ká­li­sok sem en­ged­ték meg ma­guk­nak. S ami­kor a té­vé­ben is ki­fejt­het­te a né­ze­te­it Já­vor, Ré­vész Sán­dor­nak, a Nép­sza­bad­ság fel­ké­szült, ám­de igen fur­má­nyo­san csúsz­ta­tó szer­kesz­tő­jé­nek fel­ve­té­se­i­re le­nyű­gö­ző, „ahogy cik­kem­ben megírtam” -– kezdetű mon­da­tok­kal fe­lelt. Ez­zel is je­lez­te, hogy cik­ke a ma­gyar pub­li­cisz­ti­ka új ori­gó­ja, ah­hoz nincs mit hoz­zá­ten­ni, nincs mód el­ven­ni be­lő­le. Az Ige test­té lett.
Van­nak köz­tünk ra­di­ká­li­sok és mér­sé­kel­tek, meg azok, akik a fe­hér bort sze­re­tik. Mi se va­gyunk oda jobb­ol­da­li el­me­be­te­ge­kért, de mit te­gyünk, agyon­üt­ni nem le­het őket. Zsol­ti ijed­ten pis­log ránk. Ed­dig gyalultagyú, kis­sé hal­vé­rű csá­vó­nak gon­dolt min­ket, de lát­ja, hogy el­ké­pesz­tő in­du­la­to­kat vált ki be­lő­lünk, s ta­lán még­is há­bo­ro­dot­tak va­gyunk. Hagy­juk meg eb­ben a hi­té­ben. Ta­szí­tó do­log a nyers erő­fö­lén­­nyel va­ló vis­­sza­élés, de lel­ki egyen­sú­lyunk ér­de­ké­ben jobb Prónay Pál­nak lát­sza­ni. Vissza­té­rő atyánk ke­zé­ből kap­junk ki egy üve­get, és fog­gal tép­jük le, majd rág­csál­juk el a sö­rös­ku­pa­kot. Vér­ző ínyünk­kel vi­cso­rít­sunk a sze­ren­csét­len­re. Hát­ha nem jön töb­bet.