– Évek­kel ez­előtt, még a Nem­ze­ti Szín­ház dra­ma­turg­ja­ként drá­ma­pe­da­gó­gus­ként gye­re­kek­nek szó­ló mű­so­ro­kat mu­ta­tott be Ön­höz ha­son­ló fi­a­tal mű­vé­szek­kel. Mi­lyen esé­lyei van­nak azok­nak, akik meg­pró­bál­ják fel­ven­ni a versenyt az uralkodó képi kul­tú­rá­val?
– Min­dig is úgy érez­tem, hogy a Szín­mű­vé­sze­ti Fő­is­ko­la dip­lo­má­ja mel­lett a pe­da­gó­gu­si ké­pe­sí­tés olyan le­he­tő­sé­get je­lent, amit vé­tek vol­na ki nem hasz­nál­ni. A drá­ma­pe­da­gó­gia iga­zá­ból csak egy ürügy volt; ürügy ar­ra, hogy ki­vá­las­­szunk egy-egy té­mát, prob­lé­mát a a hét­köz­nap­ok­ból (mint pél­dá­ul a szü­lő–gyer­mek-kap­cso­lat), s eh­hez ke­res­sünk iro­dal­mi anya­got. Hogy a szín­ház, a nép­köl­té­szet, a já­ték esz­kö­ze­it és for­má­it öt­vöz­ve, az iro­da­lom re­me­ke­it fel­hasz­nál­va pró­bál­junk a gye­re­kek­kel kom­mu­ni­kál­ni, sze­mé­lyi­sé­gü­ket, kész­sé­ge­i­ket fej­lesz­te­ni. Pon­to­san a sok­szí­nű­ség mi­att ta­lá­lóbb­nak ér­zem a SZÍN-játék be­tű­szót; mert ar­ról is szólt a do­log, hogy a gon­dol­ko­dás, az ön­ki­fe­je­zés, az ér­té­kek tisz­te­le­té­nek fon­tos­sá­gát mu­tas­suk meg azok­nak, akik el­jöt­tek az elő­adá­sok­ra. Ezért is különlegesen izgalmas az aszódi nevelőintézetben zajló kísérlet. Szeptembertől a nevelőkkel és az intézmény igazgatójának segítségével tizennyolc, nehéz helyzetben lévő fiatallal játszunk SZÍN-játékot, körbejárva az ő világukban különösen fontos erőszak, bűn és bűnhődés, összetartozás kérdéseit.
– A Kairosz Ki­adó­nál so­ro­za­tot szer­keszt a múlt nagy ma­gyar szín­há­zi sze­mé­lyi­sé­ge­i­ről. Já­szai Ma­ri, Latinovits Zol­tán, Mensáros Lász­ló, Sinkovits Im­re mű­vé­sze­té­vel, éle­té­vel mint­ha nem len­ne di­vat fog­lal­koz­ni.
– A szín­ház ugyan a pil­la­nat mű­vé­sze­te, de egy szín­há­zi elő­adás­ban lét­re­ho­zott ér­ték ugyan­úgy időt­ál­ló, mint bár­me­lyik más mű­vé­sze­ti ág­ban. Én úgy lá­tom, hogy kul­tu­rá­lis éle­tünk egy ré­szé­ben az a ká­ros, ön­hitt és egy­ál­ta­lán nem meg­ala­po­zott né­zet él, hogy az elő­dök­kel fog­lal­koz­ni nem ér­de­mes, ér­ték nincs vagy leg­alább­is na­gyon re­la­tív, s ha­tal­mas élet­mű­ve­ket in­téz­nek el „te­kin­té­lyes szak­em­be­rek” az al­ko­tá­sok is­me­re­te nél­kül né­hány mon­dat­ban – ki­tű­nő pél­da er­re Ta­má­si Áron, akit ma alig ját­sza­nak a ho­ni te­át­ru­mok. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy a gon­do­la­ti­ság­ban, a szel­le­mi­ség­ben nem le­het komp­ro­mis­­szu­mot köt­ni: min­den mű­vé­szet­nek van esz­mei örök­sé­ge, vé­tek len­ne nem fog­lal­koz­ni olyan em­be­rek­kel, akik mű­vé­sze­tük­kel, in­tel­lek­tu­suk­kal meg­ha­tá­roz­ták egy kor­szak gon­dol­ko­dás­mód­ját. Itt van pél­dá­ul szep­tem­ber 21-e, a Ma­gyar Drá­ma Nap­ja, va­la­mint idén Sinkovits Im­re 75. szü­le­tés­nap­ja. Ezen al­ka­lom kap­csán rá em­lé­kez­ünk Gö­döl­lőn, egy olyan ér­ték­te­rem­tő so­ro­zat el­ső al­kal­má­val, ami ta­lán a je­len em­be­re­it is ös­­sze­ko­vá­csol­hat­ja.
– En­nek a gon­do­lat­nak a je­gyé­ben vit­te szín­re Arany és Pe­tő­fi le­ve­le­zé­sét, a két köl­tő kap­cso­la­tát is?
– Igen. Fel­ké­rés­re szer­kesz­tet­tem egy iro­dal­mi mű­sort le­ve­le­zé­sük­ből, úgy lá­tom, hogy ke­ve­set tu­dunk a ba­rát­sá­guk­ról. Már­ci­us­ban Pá­rizs­ban, majd má­jus­ban a Pe­tő­fi Iro­dal­mi Mú­ze­um­ban volt a be­mu­ta­tó, nagy si­kert ara­tott az elő­adás. Két ki­vá­ló szí­nész sze­re­pel a já­ték­ban: Szíki Kár­oly ala­kít­ja Aranyt, Né­meth Kris­tóf játssza Pe­tő­fi sze­re­pét, őt so­kan egy szap­pan­ope­rá­ból is­me­rik. Így az elő­adás­ra va­ló­ság­gal özön­le­nek azok a fi­a­ta­lok, akik nem biz­tos, hogy egyéb­ként el­jön­né­nek. A szín­há­zi él­mény pe­dig nem ma­rad el, hi­szen két jó szí­nész­ről és egy ben­ső­sé­ges té­má­jú kap­cso­lat­ról van szó. S ha a kö­zön­ség már ott van, mind­egy, hogy mi­lyen in­dít­ta­tás­ból öl­tött szép ru­hát, hogy el­jöj­jön az elő­adás­ra!
– Utalt már rá, hogy a mai ma­gyar szín­há­zi-kul­tu­rá­lis élet­ben so­kan egy­faj­ta le­ke­ze­lés­sel vi­szo­nyul­nak az előt­tük já­rók­hoz. Ho­gyan le­het­ne még­is a megújulást, a hagyományok tiszteletben tartását előmozdítani?
– A legfontosabbnak azt tartom, vegyük már tudomásul, hogy a magyar kultúra egy és oszthatatlan, önmagunkat megsemmisítő dolog azt ellenkultúrákra felbontani. Nincs olyan, hogy a „mi művészünk” meg a „ti művészetek”; nem vitás, persze, hogy mindenkinek meglehetnek a szimpátiái, de egy alkotást ne az alapján ítéljünk meg, hogy az alkotó hova tartozik. Különben a fagyi nagyon könnyen visszanyal, azaz a művész egyszerűen politikai eszközzé válik. A politika és a művészet két külön dimenzió. Másrészt fontosnak tartom, hogy legyen vége a címkézésnek, a megbélyegzésnek: torz szemléletre utal, ha egyesek politikai vagy esztétikai megfontolásból, s annál megbocsáthatatlanabb félműveltséggel például Dürrenmattot antiszemitázzák, és párhuzamba állítanak előadást a kiszámíthatatlan hétköznapisággal. Ez mindenképpen egészségtelen jelenség. S végül, talán a legfontosabb: le kell ülni beszélni arról, hogy pontosan hol is áll, mi is a szerepe a kultúrának a mai magyar közéletben. Mert az elvek és értékek tisztázása nélkül nem lehet színvonalas, nemzetre és egyetemességre egyaránt ügyelő kultúrát teremteni.