EP-választás: falu végén kurta urna – és mégis Fidesz-győzelem
Citrancs (2004. július) Mint egy megrögzött narancsfogyasztó, kinek hirtelen fanyar citromíz rántja szűkre a mosolyát. Mint egy kezdő borbarát, kinek csak az Aquafresh-fogkúra után jut ki a drága nedűből. Mint egy B-döntős úszó, aki végül jobb idővel nyer, mint az A-futam győztese. No, valahogy így festett egy átlag Fidesz-fan a június 13-i európai parlamenti választás napján, néhány órával az urnazárás után. Örült is, meg nem is. Mert hát tény, ami tény: ha a falu is szavazott vón', narancsék duplán alázzák a szocikat – s Ibolykánk sincs sehol. A volna – persze – nem politikai kategória. Szimplán megéreztük. Mármint, hogy vidéken – a zalai borvidéken – kell töltenünk a szavazás napját, meg az azt megelőzőt. (Jó, jó, este fél hétre azért odamozogtunk a pesti urnához, és megtettük, amit megkövetelt…) Persze mehettünk volna Csepelre, esetleg kilenc másik fővárosi kerületbe, Komlóra, Ózdra, Kazincbarcikára, Pécs-külsőre, Sajószentpéterre, Miskolcra, Dunaújváros citybe, Hevesbe, Hatvanba, Tiszaföldvárra, Szolnokra, Tatabányára vagy a salgótarjáni Győzike-villába is – és megnézhettük volna, hogy az MSZP győzik-e (győzött, de kizárólag ezekben a választókerületekben) –, mi kérem, mégis inkább vidékre, falura mentünk. Egyenest a Kis-Balaton mellé. A közvélemény-kutatóktól tudtuk, hogy a Fidesz-hívek főként vidéken élnek. És mi Fidesz-hívek között akartunk lenni. Tehát mehettünk volna Somló-, Eger-, Tokaj-, Villány-, Szekszárd-, Balaton-, Sopron-környékre is (ma már tudjuk: minden borvidéken narancs terem, ha EP-választásról van szó), de mi mégis Zala megyébe mentünk. Mert ezt éreztük a leginkább Strasbourg-közelinek. Talán tényleg ezért.
Az asszony tette oda Az egyik pince fölött házikó állott. Benne: szovjet-orosz hűtőszekrény, nagy melák. A hűtő ajtaján: kicsi mágnestappancs-csokkal odarögzítve Orbán Viktor portréja. Nem hivalkodón – inkább egyértelműen és megkerülhetetlenül. Kérdeztük a gazdát: mivégre e díszlet? Az aszszony tette oda – jött a válasz, de hamar kiderült, hogy ha az aszszony esetleg elfeledte volna odatenni, biz' az ura teszi oda. „Hosszú idő óta ez volt az első ember, aki reményt adott, elhittük, hogy egyszer lesz belőlünk valaki, no” – magyarázkodott. Pedig értettük, és nem kértük, hogy magyarázkodjon. Szavazás? – csűrtük tovább a szót, persze csak alibiből. Oly' evidensnek tűnt, hogy gazdánk már hajnali negyed hétkor megtette, amit megkövetelt… De nem. „Nem megyünk szavazni. Úgyis bukik az MSZP, mást nem érdemel, de a fideszes képviselőnket sem láttuk már 2002 óta, és amúgy sem tudom, hogy most kik a jelöltek”– hökkentette meg az öreg a körülállókat. Akkor most igaz vagy nem, hogy „hosszú idő óta ez volt az első ember, aki reményt adott?” – szembesítettük iménti szavaival. A rekontra: „igaz, de itt, vidéken valahogy nem megy ez a Fidesz-téma.” S ekkor eszünkbe idéztünk három hírt – korábbról. Az első, 2001. december 18.: „A Fidesz és a Turi-Kovács Béla nevével fémjelzett Kisgazda Polgári Egyesület vezetői szerdán délelőtt, a budapesti Gellért Szállóban(!) írják alá a két szervezet választási együttműködési megállapodását” – tudatta a Fidesz sajtóosztálya. A második, 2003. március 28.: Hamarosan zászlót bont a közeljövőben néppárttá alakuló Fidesz gazdatagozata. „Nagyon sok jelzés jön a gazdatársadalomból, hogy olyan mélységű a csalódás a Független Kisgazdapárt elmúlt évtizedes tevékenysége miatt, hogy ma már csakis egy Orbán Viktor vezette, általa integrált néppárt ilyen tagozatában bíznak” – mondta Faludi Sándor, a Fidesz gazdatagozatának mai vezetője. A harmadik, 2004. április 21.: „Jakab István, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetsége (Magosz) elnöke Budapesten(!) aláírta a 40 ezer tagot számláló szervezet csatlakozását a Fidesz költségvetési módosítást célzó nemzeti petíciójához. Az elnök indoklásul elmondta: a gazdatársadalom nem bírja tovább a nehézségeket”.
Bulvár Budán Ilyen előzmények után érkeztünk el június 13-hoz. Az eredmény: a városokon kívül élő, falusi, tanyasi szavazópolgárok alig egyharmada cserkészte be az urnákat (miközben az országos részvétel inkább a 39 százalékhoz közelített). S persze a lényeg: Budapesten és a megyei jogú városokban 42:36-ra, a többi városban 49:35-re, a községekben 54:31-re tarolta le a Fidesz az MSZP-t. Hogy a kicsikről is szóljunk, a főváros/nagyváros-város-község leosztás szerint az SZDSZ 10-6-5 százalékot produkált, az MDF pedig 6-5-5-öt. Laza szorzás-kivonás-bennfoglalás után arra is fény derült, hogy a jobboldal közel 70 százalékban most is el tudta csalni a 2002-es szavazótáborát – míg az MSZP-nek ez csak 45 százalék erejéig sikerült –, de a legkevésbé a leginkább fideszesnek tartott községek voltak aktívak. A mi kedves kis falunkban, Zalában – alacsony részvétel mellett – 67 százalékot kapott Orbán Viktor pártja, Kovács Lászlóé gyenge 21-et, Kuncze úrék kerek 2 százalékot értek el, Dávid Ibolya és az MDF listája pedig alig 4-et. Jó eséllyel megsaccolható tehát: ha a Fidesz kampánya elért volna vidékre – esetleg a mi kis zalai gazdánk (= zalai kisgazdánk) is megszólíttatott volna, mondjuk Turi-Kovács, a gazdatagozat, a Magosz, vagy akárki által –, a Fidesz valószínűleg 50 százalék fölé tornássza magát, az MSZP kvázi megsemmisül, s az MDF is kívül reked a győztesek körén. Tudjuk, nincs sok értelme „volna”-t „volna”-ra halmozni. Az azonban mégiscsak tanulságos, hogy hiába vitt a Fidesz tetszetős bulvárkampányt – Metro-katalógusra hajazó anti-áremelős kiadványokkal, mosolygós Schmitt Palival –, az ezzel megcélzott vidéki, illetve lakótelepi területeken kifejezetten lanyha volt az érdeklődés a voksolás iránt. Nem így Budán! Jelentjük, a polgári-értelmiségi I., II., XI. és XII. narancskerület rongyosra olvasta a – Blikk című, okkal gyűlölt napilapra hajazó – szóróanyagokat, és 60-66 százalékos(!) részvétel mellett kifacsarta a szocikat. Brutálisan magas, 59 százalékos részvételt mértek a pesti Belváros-Lipótvárosban – komoly Fidesz-előretörés, illetve SZDSZ-es visszaesés mellett (legalábbis, ha a 2002-es országgyűlési választások számaihoz viszonyítunk).
Minden relatív E helyütt bizonyára mélyenszántó következtetéseket, axiómákat kellene sorolnunk. Példának okáért, hogy Medgyessynek mennie kell, vagy hogy egy Orbán-kép nem feltétlen generál Fidesz-szavazatot. Esetleg kérdéseket is feltehetnénk. Például: miből futotta az – egyébként velejéig antikorrupt – MDF-nek arra a sok-sok falra kent Ibolya-zöld arcocskára? Vagy: miként fordulhatott elő, hogy most – városias, koncentrált, mélyliberális kampány ide vagy oda – 85 ezerrel kevesebben szavaztak az SZDSZ-re, mint 2002-ben? De nem. Nem fogalmazunk bölcsességeket, és nem kérdezünk. Inkább relativizálunk mindent, de mindent, amit eleddig kőbe véstünk. Magyarország – és ezen belül: a vidék – alacsony választói aktivitása valójában nem is volt alacsony. Mármint a többi visegrádihoz, Szlovákia 17, Lengyelország 20, Csehország 28 százalékához képest. Vagy éppen az újonnan csatlakozó tízek átlagához, a 26 százalékhoz képest. És egyébként is: lehet, hogy a Fidesz egyszerűen csak nem akarta túlnyerni magát. (Dehogynem! – a szerk.) Elvégre nincs rosszabb, mint egy, már a ciklus közepén totál magabiztossá görcsösödő politikai erő. Pista bátyánk egyébként – így hívták a zalai bortermelőt – 2006-ban szeretne újra szavazni. Mint mondta: szép dolog ünneplőt húzni, és jó érzés – legalább egy napra – fontos, már-már nélkülözhetetlen embernek tűnni.
|