Magyar testvéreink ilyenkor nem világnézetünkre reflektálnak, hanem tenyérbe mászó kis pöcs voltunkra, amely képtelenné tesz minket arra, hogy észrevétlenül belesimuljunk a posztkádári neobarokk akkulturációs trendjeibe. Életkorunkra varrt gomb a fideszezés. Mi életünkben nem sokszor szavaztunk a Fideszre, betudhatóan ama gyerekkori traumának, amelynek során 1988 augusztusában Sárospatakon közelről láttuk csajozni Deutsch Tamást, és őszintén irigyeltük a megnyilvánuló magas fokú szakmai tudást. Megveszekedett jobbosként éreztük persze később is, hogy Schamschula György egy himpellér, Nagy József Ferenc becsületes parasztember, akinek igen jó nótás hangja van, Jeszenszky Géza pedig a levélírásért él-hal, de kitartottunk amott, mert becsület dolgának éreztük, hogy kissé korszerűtlenül képviselt, ámde jó ügyek mellett megkössük magunkat. Akkor nem volt még fókuszcsoport, politikai marketing, meg Ron Werber, a jobbos azon verte magát, hogy a Cadillac fellépett a Fradi-pályán tartott kampányzárón. Aztán vesztettünk.
A jobboldalon pedig feltűntek a szalámista fideszesek akik – legalábbis a balos álszentség meg a nemzeti radi hülyeség egybecsengő állítása szerint – olyan végtelenül értékes politikai formációkat szeleteltek fel, mint a nyugdíjas katonai ügyészeket és átképzett mentőorvosokat felvonultató KDNP, az önmagát megtépő MDF, meg később a szeretnivaló MIÉP és a túlintellektuális Kisgazdapárt. Jött az 1998-as tavaszi csoda, amikor – nyilvánvalóan néhány sámán és földenergia-antenna segítségével – minden józan észnek ellentmondva győzött a Fidesz. Ami utána történt – ne szépítsük – javarészt jó volt. Nem a személyes sorsunkra gondolunk, mert tőlünk például ellopták egyszer a mobilt a hatosén, és az is kiderült: gyerekkori asztmánk szépen felnőtté érett. Különböző, itt most nem részletezendő okokból kifolyólag úgy tűnt, hogy a Magyar Nemzeti Konszociáció dolgai sok tekintetben fixaideáink mentén haladnak töretlenül előre. És ezek az évek szolgáltattak empirikus bizonyítékokat arra is, hogy a jobboldalon több a jó nő. Éppen ezért igenis kimentünk a Kossuth térre, holott Solymosi Frigyes cipőpertli-nyakkendőit már akkor sem szerettük. (És igen, mi téptük ki a szoci kampányújságot a ház postaládáiból; a magáét is Erzsi néni, haha). A 2002-es, Áprilisi Sajnálatos Események óta meg vagyunk, ahol vagyunk, akit érdekel, annak segít az ufi.hu keresője.
Sok kretén fideszest ismerünk: opportunista, zselézett hajú gyerekeket, már a rendszerváltáskor is szedált vállalkozókat, szociopata alakokat. Ilyenek mindenütt vannak. Mi történetesen ismerünk rendes, becsületes, jófej fideszest is, egyiknek totál benyesve még lyukat is égettünk a kanapéjába. Lehet nyugodtan gyalázkodni is, hogy így szívatták annak idején a papokat, úgy kivonultak a trianoni megemlékezésről, most meg Európára szabadítják a románokat (mert egészen pontosan mit is kellett volna csinálni, he?), de olyan rettentő sok választásunk nincs. Betört hozzánk is a globalizáció, Babits-versekkel és Mindszenty-portréfilmekkel csak egészen rövid ideig lehet ébren tartani a polgárok lelkesedését. Ez a világ úgy van kitalálva, hogy meg kell jelenni a médiában, üzeneteket kell átpréselni egy ellenséges közegen, egészen a választókig, azzal kell traktálni őket, hogy tudunk rántottát csinálni és szeretjük Tina Turnert. Ezenfelül közben folyton Brüsszelre meg az amcsikra kell sandítani, majd az ő óhajaikat összeegyeztetni a so genannt nemzeti érdekkel, akármit is jelentsen az utóbbi. Legközelebb mindenesetre meg kell venni azokat a leselejtezett F-16-asokat, még ha sugárban spriccel belőlük a fékolaj, akkor is.
A feladat (modern reakciós politika) nem egyszerű, a jobboldal jelentős részének nem is sikerült abszolválnia. A Fidesz az egyetlen párt, amely ezt meg tudta oldani. Ehelyütt jegyzem meg, hogy Binládenorbánnal igen nagy szerencséje van ennek a tábornak: gondol valamit erről az országról, ezt ki is tudja fejezni, érthető, szabatos mondatokban, néha még humora is van. Mi meg itt vagyunk neki, borzalmas tagság, szeretettel. Politikusi teljesítményét nem biztos, hogy Boross Péter vagy Giczy György reprodukálni tudta volna, és Gyimóthy Géza is csak halványan mutatott fel hasonló kvalitásokat. Ezzel tartozunk az igazságnak, pedig a mi miniszterelnökünk valójában Tisza István.
Elegünk van ugyan a helyszíni sajtótájékoztatókból, a minket debilnek vevő, tendenciózus szalagcímekből, az EMBEREK problémáinak állandó orvoslásából, abból, hogy minden egyes közéleti felvetésnél az a legfontosabb, hogy szereti-e a drága választó, de sok lehetőségünk nincs.
A rendszerváltás hozzáhülyült az országhoz.