Azt, hogy mi­lyen ér­té­kes kin­csünk a to­ka­ji bor, ha más­hon­nan nem is, a Him­nusz­ból min­den­ki tud­hat­ja. De azt, hogy mi­ből és ho­gyan is lesz a to­ka­ji, már ke­ve­seb­ben, azt pe­dig, hogy mi a kü­lönb­ség az olyan el­ne­ve­zé­sek kö­zött, mint esszen­cia, aszú, sza­mo­rod­ni, for­dí­tás és más­lás, alig tud­ják a mű­ked­ve­lők, hét­vé­gi iszo­ga­tók. Már­pe­dig ez épp­úgy ré­sze a hon­is­me­ret­nek, mint az, hogy meg tud­juk kü­lön­böz­tet­ni a pu­lit – még ha fe­hér is – a ko­mon­dor­tól.

Sokan teszik fel nekem a kérdést, vajon érdemes-e misztifikálni a talaj, a mikroklíma jelentőségét a borászatban? Nemcsak a borkultúra újkeletű hazai terjedésével és fejlődésével együtt megjelent borsznobizmus egyik újabb szomorú jelenségeként kell értékelni a „terroir” szó egyre gyakoribb felbukkanását borgőzös társaságokban? Nos, a kérdésekben megbúvó szigorú kritikának van alapja: egyre-másra bukkannak fel a főleg francia eredetű borszakmai kifejezések az értő és a műkedvelő körökben egyaránt, és terjednek valós tartalmukat elveszítve a laikus közönség körében. Az alábbiakban a mai Magyarorország egyik borvidékének, az alföldi régiónak a sajátosságait vesszük szemügyre.

Szép vagy, gyö­nyö­rű vagy Ma­gyar­or­szág, de ben­ne is a szek­szár­di ta­lán a leg­szebb bor­vi­dé­künk. Leg­in­kább a vál­to­za­tos­sá­ga mi­att: Szek­szárd kör­nyé­ké­nek hét dű­lő­je vál­to­za­tos mik­ro­klí­mát biz­to­sít.

Nagy-Ma­gyar­or­szág tör­té­nel­mi bor­vi­dé­ke­it be­mu­ta­tó so­ro­za­tun­kat he­lyes a 19. szá­za­di tör­té­nel­mi kör­nye­zet­tel kez­de­ni. A bor­kul­tú­ra év­ez­re­de­ken át fel­hőt­le­nül fej­lő­dött együtt a gaszt­ro­nó­mi­ai kul­tú­ra ré­sze­ként (nö­vény­ne­me­sí­tés, bor­fel­dol­go­zás).

A ka­rá­csony bejg­li nél­kül olyan, mint Noszály Sán­dor. Nagy Ő-nek nagy Ő, de nem az iga­zi. Így az­tán a bejg­li fi­lo­zó­fi­á­ja már túl van a sze­re­tem-nem sze­re­tem-di­a­lek­ti­ká­ján, és a pa­ran­cso­ló, bejg­li­nek len­ni kell-imperativusz fe­lé mu­tat. De az atom­kor­ba csöp­pent vi­lág más meg­hitt ka­rá­cso­nyi szo­kást is ma­gá­val ho­zott, a már csak a ké­pes­lap­okon lé­te­ző, ro­po­gós hó ta­kar­ta fa­lu­si élet­ből. Még ha ön­tu­dat­la­nul is, de utá­noz­va a na­gyi­tól ta­nul­ta­kat, őrzünk jó né­hány ősi ha­gyo­mányt szent ka­rá­csony es­te, ak­kor, ami­kor a kis Jé­zus szü­le­té­se el tud­ja hall­ga­ttat­ni egy pil­la­nat­ra a Tesco ára­zó gé­pe­it is.

Szorgos teremtmény az ember. Több ezer éves története során háziasított egy-két állat- és növényfajt, felépített néhány piramist, kolosszeumot, bazilikát és toronyházat, kitalálta a betűket, amelyek segítségével lejegyzett többféle teremtéstörténetet, verset, szerelmet és csalódást, megalkotta a pénzt, amelyet aztán adott-vett, átváltott, inflált és kamatoztatott, ráadásul megalkotott tömérdek kütyüt. Mindeközben pedig még arra is jutott az idejéből, hogy valamennyi, a Földön található szerves vegyületből megpróbáljon alkoholt előállítani. Fáradozásait legtöbbször siker koronázta. Pedig felhasznált mindenféle gyümölcsöt, tejet, fát, krumplit, rizst, árpát, kenyérbelet, fagyöngyöt, kölest, csertölgyet és nyírfalevet.

Sorbanállás, drá­ga­ság, höm­pöly­gő em­ber­ára­dat – a pár év­vel ez­előtt még szin­te csa­lá­di­as han­gu­la­tú bu­da­vá­ri bor­fesz­ti­vált is utol­ér­te a vég­zet, már ami a po­pu­lá­ris tö­meg­ren­dez­vén­­nyé vá­lást il­le­ti. Né­mi sze­rény­ség­gel azon­ban te­gyük hoz­zá: egy is­mét fel­tö­rek­vő bor­ha­ta­lom ese­té­ben ez így ter­mé­sze­tes. S bár e so­rok író­ja még ko­ránt­sem tart ott, hogy egy korty után minden fontos dolgot tudjon egy-egy borról, szen­ve­dé­lyes la­i­kus­ként meg­fo­gad­ta: ezen­túl csak a vég­szük­ség ese­tén iszik soltszentimrei kan­ná­sat, ez­zel is hoz­zá­já­rul­va a ma­gyar bor­kul­tú­ra fej­lő­dé­sé­hez.

Hoz­zá­ér­tő, nagy ta­pasz­ta­la­tú em­be­rek ál­lí­tá­sa sze­rint az er­dé­lyi kony­ha egyi­ke a vi­lág leg­jobb­ja­i­nak. Az ínyen­cek egy la­pon em­le­ge­tik a nagy ha­gyo­má­nyok­kal és vi­lág­szin­tű is­mert­ség­gel ren­del­ke­ző kí­nai és me­di­ter­rán kony­ha­mű­vé­szet­tel. Az er­dé­lyi kony­ha kü­lön­le­ges­sé­ge az egy­sze­rű­sé­gé­ből adó­dó ter­mé­sze­tes­sé­gé­ben, va­la­mint az ott élő kü­lön­bö­ző kul­tú­rá­jú né­pek (ma­gya­rok, szá­szok, ro­má­nok, ör­mé­nyek, zsi­dók) kony­há­i­nak, szo­ká­sa­i­nak szim­bi­ó­zi­sá­ban rej­lik.

Ma­nap­ság di­va­tos egy-egy ko­mo­lyabb tár­sal­gást meg­fű­sze­rez­ni az­zal az in­for­má­ci­ó­val, hogy nem tu­dom hal­lot­tá­tok-e, de még so­ha­sem volt há­bo­rú olyan or­szá­gok kö­zött, ame­lyek mind­egyi­ké­ben volt McDonald’s. Lásd Ame­ri­ka há­bo­rú­it Af­ga­nisz­tán és Irak el­len. Úgy dön­töt­tünk ezért, e ha­vi Fidel Gastro ro­va­tunk an­nak jár utá­na, hogy el­nye­li-e a ham­bur­ger a pus­ka­port. Avagy kul­tú­ra-e a ham­bur­ger?