Elvitték őket. El a gyerekeket, az öregeket, az asszonyokat, a terheseket, a rokkantakat, a rabbikat, az ügyvédeket, a pálinkamérőket, a tiszai faúsztatókat és a falusi rőfösöket.

Az elmúlt hetek és hónapok Teleki-szobor körül kavargó vitája tökéletesen leképezte a magyar szellemi élet összes nyomorúságát. Volt minden, mint a búcsúban: aláírásgyűjtő honlap, néhány hét alatt kétezer hozzászólás fölé futó topik az Indexen, sértődött nyilatkozatok, megbütykölt Teleki-búcsúlevél, soha meg nem jelent könyvre, tanulmányra való hivatkozás, számtalan történelmi tévedés, publicisztikai dömping, amelyből például – ennyivel tartozunk a morálnak vagy valami ilyesminek – Aczél Endre mértéktartó Népszabadság-beli írása határozottan kilógott.

A magyar történettudományban tudományos biográfiák sora hiányzik. Ez olyan közhely, amellyel egy nagyobbacska könyvtár kávézójában bele se tudnánk kapcsolódni két őrjítő dekoltázsú bölcsészlány beszélgetésébe. El lennénk hajtva gyorsan. Nincs tudományos életrajz Horthy Miklósról (egy jól sikerült, de nem teljes képet mutató könyv van, szégyenszemre amerikai szerző tollából), Rákosi Mátyásról, Szálasi Ferencről, Bibó Istvánról, Apponyi Albertről, Gerő Ernőről vagy ne adj' isten Imrédy Béláról.