2001 novemberében, amikor a világ országai sorra kinyilvánították részvétüket az amerikai elnöknek a szeptemberi merényletek miatt, a néppárti spanyol kormányfő, José María Aznar és az ifjabbik Bush elnök felfedezte a közös érdekeket. Aznar az iraki háború előtt többek között azt remélte, hogy a szuperhatalom segítségével Spanyolország bejut a világ nagy döntéshozó szervezeteibe. Számított arra is, hogy megerősíti pozícióit a latin-amerikai országok piacain – Spanyolország az USA mögött a második legnagyobb külföldi befektető a térségben. A spanyol kormányfő nem utolsósorban azt várta az iraki háború támogatásától, hogy a győztes oldalán lefölözheti a siker belpolitikai hasznát: hosszú időre eltekinthet a spanyol baloldaltól. Bush elnöknek pedig azért volt szüksége Aznar szövetségére, mert felismerte az USA területén élő spanyolajkú szavazótáborban rejlő lehetőségeket. (Az Egyesült Államokban jelenleg 40-45 millióra becsülik az itt élő és dolgozó, többnyire illegálisan ott tartózkodó spanyol ajkú lakosságot.) Közülük a Floridában élő kubai emigránsok közössége játszotta a legjelentősebb szerepet, hiszen az ő szavazataikkal győzött
George W. Bush az előző évi választásokon. Ezen kívül számított Spanyolország befolyására is, hogy közvetítsen az USA és az egyes latin-amerikai államok közötti nézeteltérésekben. A konzervatív amerikai elnök a demokrata Clinton 1994-ben kidolgozott elképzelését, az ALCA-t is ennek a tervnek a szolgálatába akarta állítani, hogy a gazdasági vezető szerep biztosításával állandósítsa az USA politikai egyeduralmát a földrészen. (Az Amerikák Szabadkereskedelmi Szerződése Alaszkától a Tűzföldig, vagyis a kontinens egyik végétől a másikig le akarta bontani a szabad kereskedelmet gátló vámokat 2004 végéig minden egyes államban.)

Irányváltás Madridban
Spanyolország már régen szeretett volna bekerülni a G-7 csoportba, a világ legfejlettebb államait tömörítő laza szervezetbe, hiszen gazdasága lendületesen fejlődött, amióta 1986-ban bekerült az európai gazdasági közösségbe. 2002-ben indított nemzetközi kampányának jelszava is erről árulkodik: Több Spanyolországot a világban! 2004 májusában a spanyol Rodrigo Ratót, Aznar gazdasági miniszterét választották meg a Nemzetközi Valutaalap elnökének az Egyesült Államok hathatós támogatásával. Időközben viszont nagyot fordult a világ: Aznar megbukott a madridi merényletek után, Bush belebonyolódott a közép- és közel-keleti térség politikai átrendezésébe, vagyis Latin-Amerika mind jobban háttérbe szorult az USA stratégiájában. 2002 óta pedig Latin-Amerikában baloldali fordulat történt. Az év végén lezáruló választási dömping eredményeképpen a jelenlegi felmérések alapján az Egyesült Államoknak alig marad majd szövetségese a térségben. 2002-ben Dél-Amerika legnagyobb területű országában, a térség vezetésére hivatott Brazíliában baloldali fordulat zajlott le: Luiz Inácio „Lula” da Silva, a munkáspárt elnöke győzött az elnökválasztásokon populista programjával. Uruguay 2004-ben választotta meg első baloldali államfőjét, Bolívia tavaly decemberben követte példáját – Evo Morales az ország első indián elnöke. Peruban sem lehetetlen, hogy a május végi vagy június eleji második fordulóban az ún. etnonacionalista programmal induló leszerelt katonatiszt, Ollanta Humala is elfordítja az országot az Egyesült Államoktól. Idén júliusban Mexikó, ősszel pedig Ecuador és Nicaragua is hasonló döntést hozhat. A brazil elnök októberben méretteti meg magát, de az ő posztja megingott az egy éve tartó újra meg újra kitörő korrupciós botrányok miatt.

Demokratikus megmérettetés
Az utóbbi másfél évtized egyik örvendetes jellemzője, hogy a latin-amerikai államfők a korábbi „hagyománytól” eltérően többnyire demokratikusan tartott választásokon kerülnek hatalomra. A közelmúltban Bolíviában kétszer, Ecuadorban pedig egy alkalommal viszont az elnökök nem a saját jószántából váltak meg tisztségüktől. A változatlan nyomorban élő és a politikai pártok többségével egyaránt elégedetlen nem fehér lakosok – indiánok és meszticek – az Andok országaiban egyre határozottabban és gyakrabban tiltakoznak amiatt, hogy az egymást váltó elnökök sem tudtak javítani életkörülményeiken. Új jelenség, hogy a semmiből előkerülő, politikai múlttal alig vagy egyáltalán nem rendelkező, más kultúrkörből származó politikusok kaptak lehetőséget választóiktól. Például a libanoni származású Bucaram és Mahwad Ecuadorban, a japán származású Alberto Fujimori pedig Peruban kormányzott rövidebb-hosszabb ideig. (A nemzeti öntudatot, valamint a két ország közötti évszázados területi vitát meglovagolva Fujimori és Mahwad 1995-ben még rövid határháborút is vívott egymással.)
Az ajmara indián Evo Morales a venezuelai alapítású Mozgalom a Szocializmusért (MAS) nevű párt bolíviai változatának segítségével nyert választásokat. Evo Morales és Ollanta Humala egy éve hozta létre a szervezet perui megfelelőjét, amelynek révén most Humala megnyerte az áprilisi választások első fordulóját, és jó eséllyel indul a május végi másodikban is. Ecuadorban szintén létezik a MAS-szal rokon politikai elveket valló szervezet, amely épp egy éve döntő szerepet játszott az akkori elnök, Lucio Gutiérrez megbuktatásában, valamint az ecuadori ALCA-szerződés megkötése ellen tiltakozó megmozdulásokban.
Az indiánok és szervezeteik azért fordulnak a globalizáció ellen, mert benne látják kultúrájuk felbomlasztóját. Az ellenszenvet csak erősíti, hogy az Egyesült Államokkal baráti vagy függő viszonyban álló latin-amerikai kormányok képtelenek felülkerekedni a kormányozhatatlanságon – főleg az Andok térségében –, és nem tudják enyhíteni a túlnyomórészt nem fehér lakosság nyomorát. Az elemzők ezért arra számítanak, hogy Latin-Amerikában újabb bizonytalan időszak következik, amelynek során csak erősödni fog a populizmus, az indián lakosság radikalizálódása, a terrorizmus, a szervezett bűnözés, és az Egyesült Államokat leginkább nyugtalanító Amerika-ellenesség. A jelenség olyanynyira terjed, hogy már a dél-amerikai gazdasági csoda, a Pinochet diktatúrája után sikeres átmenetet végrehajtó baloldali Chile sem mentesülhet hatásától, és a biztos jobboldali Kolumbiát is a populizmus veszélye fenyegeti.

A jó tengelye
Latin-Amerikában Kuba és Venezuela a globalizáció-ellenes politika vezetője, és a két állam az Egyesült Államok szemében a „gonosz tengelyének” része. Kuba és Venezuela 1999 – Hugo Chávez beiktatása – óta létező és egyre erősödő szövetségét újabb taggal bővítették idén januárban. Ekkor a bolíviai Evo Morales és Hugo Chávez létrehozta Caracasban a „jó tengelyét”, vagyis az ajmara indián elnök szövetséget kötött az Egyesült Államok-ellenes két országgal.
A három ország összefogása azért is nyugtalanítja az Egyesült Államokat, sőt a Latin-Amerikában befektető külföldi cégeket is, mert az afganisztáni és az iraki háború óta folyamatosan emelkedik az olaj ára. A szubkontinens felszíne a világ ismert olajkészletének 8,5 százalékát rejti, és a folyamatok abba az irányba mutatnak, hogy a szuperhatalom el fogja veszíteni itteni ellátóinak jó részét, de ha mégsem, akkor meg jóval magasabb áron jut hozzá. (A venezuelai olaj hordónkénti ára valamivel több, mint 62 dollár.) Venezuela az USA napi nyersolajszükségletének negyedét látja el, Bolíviában található Dél-Amerika második legnagyobb földgázkészlete (a legnagyobb Venezueláé). Ráadásul a Mercosur, a dél-amerikai gazdasági unió két tagállama, Argentína és Brazília arra készül Venezuelával, hogy észak-déli irányban megépítik a Dél-Amerika földgázellátását biztosító, nyolc ezer km hosszúra tervezett vezetéket. Hugo Chávez egyre nagyobb sikereket könyvel el a Latin-Amerika gazdasági és politikai integráció megteremtésében: a Petrocaribe, a Petrosur, a Caricom, valamint az ALCA-szerződések aláírásának megakadályozására létrehozott ALBA mind az Egyesült Államok gazdasági és politikai túlsúlyát hivatott megtörni. Szerveződik a Nemzetközi Valutaalap ellenszervezete is: Venezuela azt tervezi, hogy latin-amerikai központú pénzügyi szervezetet hoz létre, hogy véget vessen a második világháború után megteremtett nemzetközi pénzintézetek – a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank – egyeduralmának. A Valutaalap már bezárta Buenos Aires-i irodáját, mert Argentína – Venezuela segítségével – visszafizette összes tartozását és nem kívánta megújítani éves szerződését a befolyásos pénzintézettel.
Venezuela és az USA viszonya folyamatosan romlik 1999 óta, és a nagyhatalom mindenáron meg akarja akadályozni a venezuelai elnök által útjára indított ún. bolívári forradalom terjedését Latin-Amerikában. Április eleje óta az Egyesült Államok haditengerészete látványos és nagyszabású hadgyakorlatokat végez szövetségeseivel a Karib-tengeren Kuba és Venezuela partjainak közvetlen közelében – Venezuela hasonló manővereivel egy időben. Vajon a nagy nyilvánosság előtt folytatott éles szócsatákat igazi összecsapás követi Chávez és Bush között?