Városba zárva (2007. augusztus) Amikor az ember maga marad, csak ő és a nagyváros, minden másmilyennek látszik. Lelassul az élet. A napi beidegződések is új értelmet nyernek. A felbontott sörös- palackban felfelé törekvő buborékok sem a forróságban enyhet adó édes elernyedés követei, sokkal inkább a kicsit önsajnáló révedezés segédcsapatai. Másként nyílik ilyenkor az ajtó, más hangon szól a rádió, a vetetlen ágy is az egyedüllét félreismerhetetlen jele. Háton fekve a konyha hideg kövén előtüremkedik a bölcselkedési hajlam. Kusza koordinátarendszerünkben tologatunk egy pontot, amik mi volnánk, hogy igen, ezt már elértük, tehát két lépéssel jobbra, még egy kicsit. Nem. Azért még nincs sajtból a hold, tehát egyet vissza. Egyébként talán nem is az a fontos, hogy hová helyezzük magunkat, hisz minden csak viszonyítás kérdése, hanem hogy mi végre is vagyunk ezen a sárgolyón. Szerelem, élet, halál. Ilyen gondolatok kerítenek hatalmukba, ha elterülünk a hűvös burkolaton. Azt mondják, könnyű az Istenben bízó embernek, gondjaira, erkölcsi dilemmáira instant válaszokat kaphat. Szeretet parancs, természet törvénye; ezt tedd, ezt pedig ne. Ne gyújts rá. Mégis lobban a gyufa lángja. Mert a felszálló füst elengedhetetlen kelléke a nagy nyári rezignációnak. Aztán szép lassan bekúsznak a fülbe Cseh Tamás akkordjai. Mi is arcokat keresünk a gomolygó szürkeségben. A negyvenes évek fotográfusai által szigorúan komponált képekről lelépő nagyszüleink vonásait, egy-egy kimerevített családi képet a létező szocializmusban, gyermekkorunk őszinte nevetését. Aztán szerelmespárokat, akik csak egymásra figyelnek. Olykor nekünk is szerepet oszt a véletlen az egymásba gabalyodásban, majd minden eltűnik. Csak a jövő, ami rejtve marad, még jelzés értékű villanások sem szolgáltatnak kapaszkodót. Fákat keresünk a tekintetünkkel, végtelen partot, hullámzó fodrokat. Simogató szelet, hogy lendítsen már tovább innen. Most gyorsan feltápászkodni, megacélozni a férfiúi akaratot, különben végképp maga alá temet a mozdulatlan idő. Indulni kell.
|