Ahogy szer­ző­jük a jú­li­us vé­gi szám­ban Szanyi Ti­bor­ról ír, az a lel­ki kö­zel­ség és az efe­lett ér­zett őszin­te öröm meg­nyil­vá­nu­lá­sa. A Ne­héz fi­úk cí­mű pub­li­cisz­ti­ka szer­ző­je per­sze, mint mond­tuk, Ta­más Gá­bor, és nem a tisz­te­let­re­mél­tó kol­lek­tí­va, de… hát lás­suk: Szanyi el­lent­mon­dá­sos, ke­mé­nyen fo­gal­maz blá blá blá, és most az jön, hogy „Szanyi Ti­bor iga­za és hát­or­szá­ga (a Ta­más Gábor-félék…?) tu­da­tá­ban min­dig ab­ba az irány­ba moz­dult, amit he­lyes­nek ér­zett.” Ez még nem is len­ne baj. Az elv­hű, el­ve­i­ért konf­lik­tu­so­kat is vál­la­ló sze­mély at­ti­tűd­je, ért­sünk eb­ben egyet ez­zel a Ta­más­sal, szim­pa­ti­kus at­ti­tűd. De ne­ki ez nem elég. „És Szanyi nem alap­ta­la­nul le­het ma­ga­biz­tos.” Hop­pá! „Bár csa­lá­di éle­tén is igye­kez­tek »jóakarói« fo­gást ta­lál­ni, az el­vált, de két gye­re­két in­for­má­to­ra­ink sze­rint pél­dá­san ne­ve­lő ál­lam­tit­kárt ed­dig nem si­ke­rült deutsch-i csíny­te­vé­sen kap­ni, köz­vet­len mun­ka­tár­sai pe­dig egy­sze­rű­en sze­re­tik, mert sze­rin­tük pon­tos, ki­szá­mít­ha­tó és kö­vet­ke­ze­tes.” Te­hát igen. Szanyinak iga­za is van, hát­or­szá­ga is, el­vált ugyan, de nem ha­rag­gal, és ha iz­zad, azt se úgy te­szi. Va­ló­já­ban nem is ér­te­ni, ho­gyan ke­ve­re­dett be­le a po­li­ti­ká­ba. A díj nem ar­ról szól, hogy vi­tat­koz­zunk a dí­ja­zot­tak­kal, de ugye Szanyi volt, aki sa­ját né­ven kur­va­anyáz­ta netes fó­ru­mo­kon a hi­va­tal­ban lé­vő mi­nisz­ter­el­nö­köt (per­sze nem eb­ben a cik­lus­ban), az öcsi­ké­nek az ő mi­nisz­té­ri­u­ma adott több­mil­li­ós meg­bí­zást uni­ós cédékre cö cö cö. A kü­lön­díj­ra az bírt rá ben­nün­ket, ahogy el­kép­zel­tük a Na­ran­cson be­lü­li el­ső szű­rőt, a má­so­di­kat, az­tán jött az ol­va­só­szer­kesz­tő plusz a kor­rek­tor, és sen­ki­nek nem tűnt fel a do­rom­bo­lás sem­mi­vel sem össze­té­veszt­he­tő bá­ja.