Több mint két óra hos­­szat ját­szó­há­zaz­tak, de a té­vé­sek ennyi idő alatt nem vol­tak ké­pe­sek be­ál­lí­ta­ni a hely­színt. A szom­szé­dos nagy­te­rem­ben rá­adá­sul a nyug­dí­jas klub öre­gei vár­tak, tal­pig be­öl­töz­ve, lát­vá­nyos­ra fel­tor­nyo­zott sü­te­mé­nyes­tá­lak, ita­lok kö­ze­pet­te. Köl­csön­ző­be men­tek a jel­me­zért, és alig vár­ták, hogy a na­gyon le­fá­radt la­ko­dal­mas sram­li hang­ja­i­nál or­szág-vi­lág sze­me lát­tá­ra tánc­ra per­dül­je­nek. A gye­re­kek azu­tán két óra el­tel­té­vel meg­un­ták az ücsör­gést, meg­éhez­tek-meg­szom­jaz­tak. Át­szá­gul­dot­tak a dí­sze­sen meg­te­rí­tett nagy­te­rem­be, és elő­ször csak ro­han­gász­ni kezd­tek az asz­ta­lok kö­rül, ami­vel már ma­guk­ra von­ták a né­nik gyű­lö­let­tel te­li te­kin­te­tét. Az­tán a sü­te­ményt kezd­ték en­ni, hi­á­ba pró­bál­ták a szü­lők le­sze­rel­ni őket. Er­re a né­nik fel­kap­ták a sütiket, és biz­tos hely­re men­tet­ték az egé­szet. Italt pe­dig juszt sem kap­tak a gye­re­kek, bár­hogy is kö­nyö­rög­tek. A szü­lők ek­kor­ra már meg­un­ták a dol­got, fel­sze­de­lőz­köd­tek, és nem vár­ták meg a for­ga­tást. A té­vé­sek er­re juszt is ven­ni kezd­ték az öl­töz­kö­dést, lás­sa, aki el­megy, mi­ről ma­rad le. Menzel és Forman tud­tak va­la­mit.
Ág­nes más­fél éve­sen be­szél­ni ta­nul, sőt, sa­ját meg­győ­ző­dé­se sze­rint már be­szél is. Meg­áll a szo­ba kö­ze­pén, ki­húz­za ma­gát, és mond­juk így szól: dljágügyüg-gyegyegegyé-gőgyügyü! Egy idő óta mond­ja már azt is: ma­ma, de rá­jöt­tünk, ez nem el­ső sor­ban édes­any­ját je­len­ti, ha­nem mond­juk azt, ha fel­ves­­szük, me­ge­tet­jük, meg­ölel­jük őt. Ugyan­így egy ide­je (he­ti két-há­rom­szor va­gyok tá­vol itt­hon­ról) szo­ká­sa az ab­lak alatt ál­ló he­ve­rő­re fel­áll­ni, ki­fe­lé bá­mul­ni, és mon­do­gat­ni: apa. Ez rész­ben ugyan ne­kem szól, és ha ér­kez­ni lát, min­dig nagy ün­nep­lést csap, de gyak­ran mi­kor itt­hon va­gyok is, ki­fe­lé mu­to­gat, és ugyan­ezt mond­ja. (Vic­ce­lőd­tünk is raj­ta, hogy na most le­buk­tat­ta az any­ját.) Va­gyis ma­ma a biz­tos test­kon­tak­tus, a táp­lál­ko­zás, apa meg az oda­kint­ről vár­ha­tó, bi­zony­ta­lan elem. Múlt­kor, míg a táp­szert csi­nál­tam ne­ki, Ju­li kar­já­ban volt. Azt ta­ná­csol­tam, néz­zék a ma­má­val az ab­lak­nál az apát, míg az apa hoz­za ne­ki a ma­mát.
Ju­li lá­tott gye­rek­ko­rá­ban egy öreg csa­var­gót: me­zít­láb ült egy bér­ház ka­pu­al­já­ban, és zo­ko­gott. Utá­na ő is át­sír­ta az éj­sza­kát. A Fran­cia In­té­zet mo­dern könyv­tá­ri aj­ta­ja, mely­nek nem is­mer­tem mű­kö­dé­sét, elég csú­nyán fel­tép­te az uj­ja­mat. A bőr kis­sé fel­gyű­rőd­ve forrt ös­­sze. Fu­ra most az ujj­be­gyem, za­va­ro­san ér­zé­ke­lem ve­le a kü­lön­fé­le ta­pin­tá­so­kat. Meg­sza­kad­hat­tak ott va­la­mi ideg­pá­lyák. Most már vi­szont csak az én uj­jam, sen­ki má­sé, iden­ti­tás­jeg­­gyé vál­to­zott az a kis sza­bály­ta­lan hús­ki­nö­vés.