Az 1944-ben Mauthausenba deportált magyar politikai foglyok közül bizonyára Lajos Iván neve volt a legismertebb az európai közvélemény előtt, noha nem volt pártvezér, nem irányított közvéleményt teremtő lapokat. Sorsának alakulását, meghatározó hírnevét egyik könyvének köszönhette; e munkája miatt vezetett útja a német lágerbirodalomba, de – áttételek útján – talán szerepe volt abban is, hogy alig több mint egy évvel Ausztriából való hazatérte után a Szovjetunióba szállították – ahonnan már nem térhetett haza.

A II. világháború éveinek német–magyar gazdasági kapcsolatairól fönnmaradt egy anekdota, amelyben Baranyai Lipót is szerepel. Litván József elevenítette föl, s az ő emlékezéseit írásba foglaló Tóth Pál Péter jegyezte le az Ítéletidő című könyvben: „A németek megpróbálták ugyan a maximumot kisajtolni az országból, de e téren megvolt az ellenállás, mert hivatalból agrár- és ipari területen egyaránt eltitkolták a valóságos termelést és kapacitást.

Amikor a magyar politikai foglyok első csoportját a Gyümölcsoltó Boldogasszonyét követő nap éjszakáján a budapesti Gestapo Fő utcai rezidenciájából teherautóval átszállították a Keleti pályaudvarra, az ott mulató pestiek némelyike állítólag kárörvendően jegyezte meg: „Viszik a zsidókat Németországba!… Úgy kell nekik, ott majd elintézik őket!” Ezek a foglyok nem zsidók voltak. Legalábbis többnyire nem azok.

Két világháború között működő magyar politikusokról szóló sorozatunkban esett már szó olyan szabadelvű pártvezérről, akit a liberálisok mellett a baloldaliak is elődeik között vállalhattak volna. Akik most vannak soron, a Népszabadság munkatársa szerint (lásd Bächer Iván: Polgárpartizánok. Népszabadság, 2004. szeptember 25.) a jobboldali hagyományba tartoznának – de a jobboldal állítólag hazaárulóknak tartja őket.

Száznégy éve annak, hogy Vázsonyi Vilmost, a fiatal Demokrata Párt harminchárom éves vezetőjét 1901. október 2-án, elsöprő többséggel országgyűlési képviselővé választották Terézvárosban.

1945 májusának elején Parragi György öklével egy német hadifogoly arcába vágott. Ez alkalmasint nem vet jó fényt a Magyar Nemzet egykori munkatársára; enyhítő körülménynek számíthat talán, hogy saját, tizennégy hónapi szenvedéseinek emléke tüzelte, s hogy egyik sorstársa megalázásáért kívánt elégtételt venni.

Emlékezni… Az emberi lét kiváltságai közé tartozik, hogy képesek vagyunk tudatunkban megőrizni a múltat, a már megtörtént eseményeket, és képesek vagyunk tanulságot levonni mindabból, amit mi, vagy őseink átéltek. Veszélyes képesség ez mindazok szemében, akik a múlt bűneit eltitkolnák, vagy épp végleg eltörölnék. Emlékezzünk: idén hatvan éve, a háború befejezésével párhuzamosan kezdték meg a magyar civilek elhurcolását a Szovjetunió munkatáboraiba.

A két világháború közötti korszak magyar szabadelvű–konzervatív politikusait bemutató sorozatunkban ezúttal az 1879-ben született és 1947-ben meghalt gróf Sigray Antal pályafutását vázoljuk.

Apponyi Györ­gyöt szár­ma­zá­sa, ne­vel­te­té­se szin­te pre­desz­ti­nál­ta a köz­éle­ti pá­lyá­ra. A ka­to­li­kus, le­gi­ti­mis­ta, li­be­rá­lis po­li­ti­kus a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti Ma­gyar­or­szág egy­re ko­mo­rabb lég­kör­ében is hi­tet tett az em­be­ri és pol­gá­ri jo­gok, a sza­bad­ság, a nem­ze­ti füg­get­len­ség mel­lett. La­punk a har­minc­öt év­e el­hunyt po­li­ti­kus port­ré­já­nak vá­zo­lá­sá­val tisz­te­leg az el­ve­it a kon­cent­rá­ci­ós tá­bo­rig vál­la­ló Apponyi György em­lé­ke előtt.

Egy­szer vég­re meg kel­le­ne ér­te­nünk, vagy leg­alább megközelítőleg át­érez­nünk azt a pok­lot, amely I. vi­lág­há­bo­rú né­ven vo­nult be az eu­ró­pai- (világ-) tör­té­ne­lem­be. So­kan mond­ják és gon­dol­ják, hogy a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utá­ni ren­de­zés­sel kezdődtek a prob­lé­mák.