Hos­­szú, for­ró nyár volt az idei az egy­ko­ri Ju­go­szlá­vi­á­ban, bár ezt a ma­gyar kül­po­li­ti­kai új­ság­írás Irak ár­nyé­ká­ban alig vet­te ész­re. Új­ra fel­iz­zott Ko­szo­vó, ki­újul­tak a har­cok Ma­ce­dó­ni­á­ban, meg­rop­pant a nyu­ga­ti ori­en­tá­ci­ó­jú szerb elit, meg­ug­rott a ma­gyar­el­le­nes in­ci­den­sek szá­ma a Dél­vi­dé­ken, re­cseg­ni-ro­pog­ni kez­dett Bosz­nia-Her­ce­go­vi­na. Az a dokt­ri­ner, a he­lyi kö­rül­mé­nye­ket fi­gyel­men kí­vül ha­gyó rend­szer in­gott meg, amelyet a bosz­ni­ai és ko­szo­vói há­bo­rút – egyéb­ként el­is­me­rés­re mél­tó ke­mény­ség­gel – le­zá­ró Egye­sült Ál­la­mok ho­zott lét­re.

„Azért me­gyünk Irak­ba, mert ve­szély­te­le­nebb, mint Af­ga­nisz­tán” – ma­gya­ráz­ta a kor­mány a nép­nek, amely nem akar­ta meg­ér­te­ni, mi­lyen fon­tos is, hogy wa­shing­to­ni ké­rés­re „se­gít­sünk” az ira­ki­a­kon. Az­óta hat­van­nál több ame­ri­kai, ti­zen­egy brit, egy dán ka­to­na és több, mint egy tu­cat – az ENSZ-nél és a hely­re­ál­lí­tás­ban dol­go­zó – ci­vil halt meg a tá­ma­dá­sok ered­mé­nye­képpen, és a győz­tes had­erő tag­jai már Aczél End­re sze­rint is ret­teg­ve men­nek ki az ut­cák öt­ven fo­kos pok­lá­ba.