Az új év el­ső he­te­i­ben nagy nyil­vá­nos­sá­got ka­pott a cím­ben is meg­je­lölt be­ru­há­zá­si for­ma, kü­lön­bö­ző la­pok hir­det­ték nagy­sze­rű­ség­ét, és kor­má­nyunk is ka­pott egy kis ájult áhí­ta­tot a mód­szer al­kal­ma­zá­sa mi­att. Azt csak mi tes­­szük hoz­zá: min­den olyan jól si­ke­rült, hogy az M6-os au­tó­pá­lya el­ső sza­ka­szát mégsem így épí­tik.

Rit­kán ada­tik meg a Nyá­jas Ol­va­só­nak, hogy a ve­lünk élő múlt-jelen-jövő hi­va­ta­los tol­má­csá­nak köny­ve­it kéz­be ve­hes­se, lel­két nap mint nap meg­ör­ven­dez­tes­se di­cső ele­ink dicső-anégyzeten tet­te­i­vel. A Ma­gyar Ház Ki­adó jó­vol­tá­ból fel­la­poz­hat­juk a bő hét­ezer éve fo­lya­ma­tos su­mer–ma­gyar tör­té­ne­lem fe­je­ze­te­it, és te­li to­rok­ból el­küld­het­jük a fin­nug­ris­tá­kat a jó ha­lál nem­kü­lön­ben adek­vá­tan il­la­to­zó ki­mond­ha­tat­lan­já­ba.

Hüpp-hüpp, mondhatták a MATÁV vezetői kora tavasszal, midőn már semmi sem akadályozhatta meg a svéd Tele2 nevű cég magyar piacra lépését. Pedig már-már kezdtük azt hinni, hogy a jó öreg monopólium életünk végéig kísér minket – a MATÁV ugyanis erre készült. De Andersen meghalt, a mesének vége.

Nem vi­gyáz­tunk, és most be­kö­vet­ke­zett. El­ha­nya­gol­tuk, és most már bur­ján­zik. Di­vat­tá vált „úri kö­zép­osz­tá­lyi” kö­rök­ben, sőt, már ki­csor­dul a kép­er­nyő­kön és az új­ság­ol­da­lak­ról is. Mi azon­ban bá­na­tun­kat nem dal­ban mond­juk el, ha­nem né­ven ne­vez­zük a za­bo­lát­lan kis­ka­maszt: ez az el­sza­ba­dult rém a ma­gyar ős­tör­té­net egy bi­zo­nyos faj­ta ér­tel­me­zé­se, a szittya, oly­kor su­mér (bi­zo­nyos láng­lel­kű megagondolkodók sze­rint szumír vagy szumér) le­szár­ma­zás.

„Én nem ve­szít­he­tek”: akár ez a sor is – Zámbó Jimmy örök­be­csű klas­­szi­ku­sa – le­het­ne az Axelero és a MATÁV új ars po­e­ti­cája. Le­het re­cesszió, pa­nasz­kod­hat­nak az elé­ge­det­len ügy­fe­lek, a sza­va­kon tú­li csa­pat min­dig nyer, noch dazu nem rit­kán még meg is tusz­kol­ják egy ép­pen sze­mély­re sza­bott ál­la­mi tá­mo­ga­tás­sal. A töb­bi internet-szolgáltató pe­dig vergődik, ugyan­is be­fek­te­té­se­ik és ki­adá­sa­ik egy­elő­re jócs­kán meg­ha­lad­ják be­vé­te­le­i­ket. Hogy is van ez, ké­rem?